2012. január
PÁROSAN SZÉP:)
A RAGADOZÓ MADARAK
számára a mező valóságos svéd asztal - mondja a Kicsi természetismeretileg. Látom is a pocokhalmokat, szigorúan négy lábbal felfelé, a leffeteg fülű nyuszmákokat kiterülve, meg azt a néhány száz sáskát tálban, amit pingvinpincéregyenruhás egyedek rendeznek szépre, kívánatosra. A Kicsi utolérhetetlen. Legalábbis a gondolmányai mindenképp azok.
HAIKU
a szobafalon
árnyékom gyomrában pók
hálója rezdül
Foto by PVA
EGY FÉRFI KELL NEKEM
- Egy Férfi kell nekem – morfong a Nő a hajnalok sikátorából a reggelbe érve. A Nő pucér. Lábujjain a tíz köröm a szőnyegbe vájódva tartja a testet, amelyik a szekrény kapujában áll. Befelé néz. A polcokon feltúrt ruhahalom, a vállfákon csálé lógások. A Nő tanácstalanul bámul, és a fenti gondolatot gondolja, meg azt, hogy a ruhák valószínűleg egymás anyagát eszik odabenn, mikor nincsenek felügyelet alatt. Ezért fogy mindegyik a fele méretére.
A Nő csalódott. Kivájja lábujjait a szőnyegből. Elpammpammog a szekrény elől, és a konyha felé irányzékol. Átvágja magát a késeken és az egyéb mosatlanon. Antagonisztikulál. Kávéért nyomul, és a Férfi kellése domináns előízként a nyelve hegyére bocsátkozik. - Bassza meg – mondja is fennhangon, mikor a kávésdoboz űrébe hullik tekintete. Egyszerre feltolul a lelke, könnyekre fakad, és a közért réme fenyegeti.
- Huhhh – replikáz a fenyegetésre menten, hőssé avatja magát, megkoszorúzza eddigi szenvedéseit, és a fürdőszobát választja középső nyugvóhelyül. A lábán lobog a szőr a huzatban. A Nő ezt érzékeli, és megint kinyilvánítja magát benne a fenti gondolat. A Férfi képe megsemmisítőleg hat a szőrre. Akkor a tükörbe néz. Úgy tetszik, a bajusza az állára lóg, jó napot, Józsi bácsi, köszönti magát, és el is csodálkozik, hogy kerül a tükörbe a szomszéd. A Nő kristálytiszta logikája nagymosást igényel, rájön a tévedésre. Zokogva bogozza a melltartója pántját. Mikor kész van, a pántok száma megtízszereződni látszik, a Nő haskötőt gyanít a cuccban, magára csomóz, és kiirányul a cipőkig. Tűsarkút keres, mert valami elszakadt benne.
- Egy Férfi kell nekem – motyogja újfent vastag, érzéketlen szája a gondosan megformált csücsörtől alig hallhatóan. A csücsörből elszakadt cérna lóg, a Nő nem bírja tovább, valamit lázasan tennie kell, most azonnal, hogy kiegészüljön végre a jobbik felével, hogy ne uralkodhasson rajta többé semmilyen űr. Még a kávésdobozé se.
REGGEL A REGGELBEN
fülcsigaházad nappalijában
ücsörgök, felettem lázas a lámpa,
fények hullanak rám spirálba,
várok, nyújtom az ujjam,
az asztalon porcsíkot tekerek karikába,
süket a csönd, szólni kéne neked,
körmondatok keringnek a véremben,
hogy a kocka el van vetve, megjöttem,
veled maradok, de megnémít a körökben
az a kocka, az élet pont ez,
sosem próbált harmóniák, porcsíkokba
tekert friss üzenetek, miket sokára
bont a lámpaláz, már el is múlt minden,
ami lehetett volna, de elmaradt,
vagy jó esetben csak
hosszú szünetet tart az elmúlásig,
a nappalidban ülök még mindig,
hallásodban hallom szíveink összedadogni,
míg sikálod sovány életed a kinyílt
zuhanyrózsa alatt
A MAMÁRA GONDOLOK
az eget nyilván az a kékítő festette meg. A padláson a ruhák sűrű egymás utánban csüggnek, befúj a szél. Nagy lepedők ringnak a félhomályban, arra ébred a háztető. A kémény lassan füstölni kezd, egy darabon kicsit kormos az ég. Egy halott költő a szemét dörgöli, újságpapírból disznósajtot reggelizik, lavórban mosdik, s a mamára gondol ő is, látja felmenni őt a padlásra a lepedőkért, oldalához nyikorgó, üres kosarat szorítva.
- Talán most az egyszer felvihetne - gondolja a költő, aztán eszébe jut a Balaton, a szaladó vonat, az élet megfoghatatlan ajándéka, az alkotás gyönyörűsége.
A disznósajt elfogy, a mama már lefelé tart a lépcsőn, a kosár vastag csíkot nyom az oldalába, a lepedők mint a tejszínhab ülnek. A ház élénken figyel, egy ablakban páros dunna szellőzteti az éjjeleket. A mama haja lassan elúszik az égről, s a költő is siet elmenni onnan. Asztalán az újságpapír disznósajtszagot kunkorodik. Átnyúlok az időn letakarítani az asztalt. A mama benyit, a fiát keresi, nézem a haját, és nem felelek semmit. Ideje megtanulnom hallgatni arról, amit csak én látok. Tudni úgysem tudok semmit.
KÖZJÁTÉK/56.
A pasi szinte az ölemben húzza magára a karszalagot. Sunyi mosolyára előveszem a bérletem, bemutatom, és olvasok tovább. Nem történt semmi. A könyvemből aztán mégis kikiabál egy nő. Zokog. Két kicsi gyerek lóg a karjai végén, könyörög.
- Nézze, minden hónapban megveszem a bérletem! Itt vannak a szelvények! Még ma elmegyek venni, ide van készítve a pénz! Nézze, gyerekeim vannak, becsületes ember vagyok! Ne büntessen meg!
- Nekem is van egy lányom! Egyetemista! - vágja ki Isten, aki kalauz képében ereszkedett közénk. - Maga két napja sasszézik a BKV pénzén!
Szabályok márpedig vannak. Érvénytelen bérlettel, jegy nélkül utazók márpedig büntettessenek meg. Hogy emberből lennének? Kit érdekel? Menjenek gyalog, igenis legyenek alázattal a BKV iránt, aki becsületesen fuvarozza a becsületes állampolgárokat nap mint nap.
Olyan világ jön, amikor nem fog mindenre telni. Az élet tele lesz választásokkal, és a fiziológiai szükségletek kielégítése után jóllakottan nézhetünk majd a Maslow-féle szükségletpiramis csúcsára, ahol az állam és kegyeltjei jóságos mosollyal bíztatnak arra, szaporodjunk, kell a szegény, a megalázott, a szolga az ő termeikbe.
Hogy már most olyan a világban élnénk? Lehet, várj, mindjárt megnézem jobban, rögtön itt van értem a villamosom.
HAIKU
Sehol sem vagyok.
Legyek tiéd itt, ahol
a madár sem jár.
Foto by Marit Aasen
LÉTEZÉSEM MÉG A BÖGRÉMBEN
evickél a kávém fekete, csillogó felszínén. Keserű a reggel, idehagyok kedvet, betűt, kaput nyitok a városnak. Kaptatok buszra, villamosra, távolodok a Dunán át, világgá megyek egy zsebkendő csücskén. Idegenek kezébe kerülök, túsz vagyok, kényszerű önkéntes. Minden este az idő az, ami kiszabadít, és haza enged. Az ég kerek tányér, rajta a csillagok, a hold, de most még a nap sem kelt fel. Minden sejtemben szomorú vagyok, a fülcimpám a föld felé nehézkedik, egy lábnyomot keres, aki valaha voltam, s aki nincs sehol.
EGY MONDAT
Az élet akár egy haiku, adott szótagszámba kell besűríteni a boldogságot, lehetőleg dadogás nélkül.
HAIKU
a véletlenek
lapozzák naptáromat:
időlyukadok
EGY MONDAT
Néha sajnálom azokat a dolgokat, amik elmúltak, mert nem tudom, jön-e másik helyettük.
KÖZJÁTÉK/55.
Az ég kék. Arany szélű felhők úsznak a felszínén. A nap az arcommal egy magasságban tündöklik. Reggel van. Munkába megyek, és énekelni kezdek. Az Ébred már a hajnal tündér van műsoron, a csengő hangja résznél élénken és nagyon kifejezően hahaházok, a nap a szívemig süt, boldog vagyok a semmiért, amikor kinyílik egy ajtó. Valaki más is indul a világba.
Hatalmas harákolás. Az a valaki gyűjti a turhát a torkában. Kitűnik a színen, a gazdag ház becsukódik. Látom, hogy egy férfi az. Kicsit oldalra dől, és a felharákoltaktól látványosan és hangosan megszabadul. Köp a világra.
Az ég még mindig kék, az arany szélű felhők is odafönn ringanak. A világ tehát kábé ugyanolyan. Hétfő reggel. Munkába megyek. A dal odavan.
EGY MONDAT
Tudjuk, mik vagyunk, de nem tudjuk ám, mivé lehetünk. (Shakespeare)
A SZEMÉT DÖRGÖLI
rejtené a könnyeit. Hamletet siratja. Sír a fiam, és én boldog vagyok. Még mindig nem végezte be rajta művét a gép. Shakespeare még érvényes. Magamról most nem szólhatok.
- Anya, az egész ott kezdődik, hogy azt mondja neki a szellem, álljon bosszút - mondja a film után az összes tizenkét évével, és látom, ezúttal nincs mit megmagyaráznom. Megértette maga is, hogy a bosszú az a fajta fegyver, ami önmagunk ellen fordul, s amivel soha nem győzhet az, aki eszközül veszi.
Különben pedig van bennem valami, valami érzés, valami nagyszerűségszerű, hogy ilyen a fiam. Hogy ilyen is. Meg kell ígérnem magamnak, nem haragszom többé se a földrészekért, se a matekért. Azokat mind meg lehet tanulni. Ezt meg nem. Ilyennek születni kell.
HAIKU
lépkedek, föl, föl,
már öled, szíved, aztán
eszedbe jutok
Foto by Abe Kleinfeld
HAMVASZTÁS ÖSZK
Kicsorog a nap a kezem közül. Reggel még megvolt, fogtam, tartottam, most meg nincs sehol. Haszontalanítottam.
A könyvek körülöttem nyitott szárnyakkal pihennek. A konyha elmosatlanul toporog, hátán az ételmaradék, a közös ebéd morzsái billegnek erre-arra. A ház sarkai távol tartják a szelet, s én egy ilyen távol tartó sarok ölelésében képzelem a redőny mögé a hold eddigi összes ellesett arcát.
Levelem jön, a gmail engedelmesen jelez. Olvasok, válaszolok, csak semmi ború, könnyed vagyok, akár a köd. Örülök, hogy már ennyit éltem, írom, és a gmail nem marad tétlen, azonnal ajánlkozik: Hamvasztás Öszk: 49.000.Ft. Pont így. Hát ki lehet az a Hamvasztás Öszk? Egy bátor sírbéli indián rég döglött csontvázlovával két térde közt? Vagy egy hű szívű forradalmár aliasban, akinek rendszeresen emléktáblát avatnak a feltörekvő óvodáscsoportok? Az összköltségre nem merek gondolni se, már csak a helyesírás miatt sem. Mindenesetre nagyon olcsó, akármi legyen is, megveszem.
49.000. Lófüle ma már a svájci frankos törlesztőrészletek, a 300 Ft-os kiló kenyerek és az olyan óriás gázszámlák világában, melyeket tán Lóci sem érne fel még legóriásabb korában sem.
EGY MONDAT
Többé már félek mindentől, ami azzal jár, hogy én is ott legyek.
A KROKODIL
- Uram, ne haragudjon, hogy megszólítom!
- Nem haragszom. Viszontlátásra!
- De kérem! Kétségbe vagyok esve!
- És most én húzzam ki belőle?! Különben is, én minimálrokkantnagycsaládoskis-nyugdíjashátrányosdiszkriminált vagyok.
- De két keze azért van, nem?
- Várjon, mindjárt megszámolom. Kettőig azért még tudok számolni.
- Az isten szerelmére! Látja azt a krokodilt?
- Látom. Mi van vele?
- Üldöz.
- Miért pont magát üldözi? Honnan veszi, hogy nem énmiattam szalad errefelé kitátott pofával?
- Igaza van. A viszontlátásra!
- Hé, várjon! Segítsen!
- Minek várjak? Most mondta, hogy magát üldözi. Mi közöm van nekem ahhoz? Különben is, milyen jogon szólítgat le a nyílt utcán embereket?
- De kérem! Mindjárt ideér! Be fog kapni!
- Az a maga baja! Máskor legyen óvatosabb! Ne sétafikáljon meggondolatlanul!
- De könyörgöm! Már érzem a bestia leheletét!
- Én is, úgyhogy ne csimpaszkodjon a ruhámba, mert elszakad. Márkás. Nagyon sajnálnám.
- Uram, az én életemről van szó!
- Hát nem is az enyémről! Na, minden jót! Sok szerencsét!
VERS A TÉLI SZÉLRŐL
Pizsamádban a téli szél
lapul. Most sima. Minden illata
kifekszik melleden. Gomb-
lyukaidban egy-egy hold.
Várom, hogy fogyjon mind.
Elképzelem a hat kis gomb-
lyukat egymás alatt üresen.
A melledről kifordult szelet átfújni
a szobán. A megremegő csillárt.
A szombatidőt az ablakra
tapadtan, ahogy az utcát lesi.
Múlna ő is, de valami nem engedi,
varázslat bénítja oda az üvegre.
A reggeli kész. Tucatízei az
asztalon terülnek. Kés a vajban.
Kanyarodó kiflik. Nyelvek, fogak.
Szájaink harapnak. Van, ami fogy,
és van, ami talán maradhat.
KÖZJÁTÉK/54.
A pasas terpeszben áll. Drága ruhái mind megválogatva, a cipője nyilván kakadubőr, az órája meg egyenesen a toronyból lehet, lánccal. Csak néhány holmit vett, de az a néhány mind elszórva. Betölti az egész szalagot. Én közvetlen mögötte állok. Karjaimban vidám, zöld színű almák. Mosolyognak, de azért nehezek. Egy elválasztóért kepeszkedek. Odahalászom magamnak, leteszem, de az almáknak nem marad helye. A pasi áll, mint a cövek. A pénztáros a csigákkal van, fáradt, lassú és kedvetlen. A pasas egy szatyrot dob a cuccaira. Én az almákkal ölemben a kabátom ujját bűvölöm. Autóhoz szokott. Most szinte fekete, a városi közlekedés megviseli.
Hagyom a kabátom. Felnézek. Abban a pillanatban a pasas is rám néz. Azonnal elmosolyodik. Hanyag mozdulattal összetolja a sonkát, az ananászt és a sajtjait. Több kiló almának ad helyet. Nálam csak alig két kiló van, de azt a két kilót leteszem. Lóg a kezem a koszos kabátujjban. Össze vagyok zavarodva. Holnap mosni kell, és kell időt is hagyni a dolgoknak, hogy megérjenek. Hogy legyen helyem.
TEMPO GIUSTO
Fésülődik. Szöghaját
a szemembe szúrja,
a tekintetem csupa seb,
most meg tiszta hab az arca,
borotva jár utat rajta,
mint kinn a hólapát a járdát
szeleteli csíkokba, cakkba,
aztán ken, paskol, frissedik,
szalad, siet, a kávéhoz tesz vizet,
önt, kiönt, szürcsöl, kapukulcs-
csörög, itt se nincs már,
de torkomban dübög,
szólni se lehet,
veri, repteti a nyelvemet,
a táskájába küldök
az uzsonnája mellé egy sms-t.
CSAK LASSAN-LASSAN
veszek tudomást az új évről. Ez egy más év lesz, egy mégolyanabb. Az embernő nemcsak a saját sorsával küzd, hanem szeretett kormánya igáját immár sosem levéve szántani kényszerül a betonon.
Ami mögöttem van nem csekély, végül is fennmaradtunk, az otthonunkban élünk, és van spejzunk, meg van valamennyi melegünk az egyéb helyiségekben.
Van munkahelyem is, igaz, a szó jelentése alaposan átértékelődött. A munkahely egy helyet takar, egy helyet, ahol az én erőforrásom nap mint nap csapolják. Fizikailag és erkölcsileg. Havonta egyszer pedig pénzt adnak nekem. Annyit, amennyit. A pénzt aztán haza hozom és szétosztom a sárga csekkek között. Aztán várok. Jönnek a megmaradt barátaim, és jó szót hoznak. Meg enni.
2012. Új év. Ugyanaz az ember. Sújtva a nőség összes átkával, az elviekben kötelező csicsával, a havi tamponvásárlással, leckekikérdezéssel és főzéssel, családfenntartással, és ha mindezek a kötelezők elfogynak, ott a mellékvágány, amin lágyan gurulva lehet álmodozni a férfiről, akinek doromboló, görbe háttal estére mamuszt húzhatok a lábára, csak mert ugyanannyit dolgozik, mint én, de mégis családfenntartó helyettem, mert igaz, mert jó, mert hajót kormányoz a viharos tengeren. Vagy inkább ökröt a kőkemény városi betonon.
HAIKU
hiányod helyét
betölti a körtefa -
most éppen ott áll
KÖZJÁTÉK/53.
A villamos rosszabbik oldala jut nekem. A Duna sivár, rajta a híd kietlen, oszlopai szabályos egymásutánban meredeznek az ég felé. A férfi és a nő ebben a képben bontakoznak ki az ölelésből. A nő felszáll a villamosra. Kezében bojtos, szürke kesztyű, azzal fog integetésbe. A bojtok ide-oda röpködnek a nő csuklója körül. A férfi a megállóban sután mosolyog, integető kezén megvillan az aranykarika. Áll minden. A híd, a villamos, benne a nő, a férfi odakinn. Az ajtók nem csukódnak, s ők a végtelenségig integetnek. Ám a férfi mást gondol. Kezét lágyan a szájához teszi, pillangót csókol rá, azt integeti a nő felé. A pillangó az éppen csukódni készülő ajtón éppen belibben, s megül a nőn. Még mindig reggel van, Pestről Buda felé szaladok az időben, velem van egy villamos is, meg még valami, amit nem tesz szavakká az ember.
EGY MONDAT
Én alapos ember vagyok, még várakozás közben is csak várakozok.
KÉRDEZEM A FIAM
- Mit szoktál csinálni nyelvtan órán?
- Nézek a semmibe és várom, mikor csengetnek ki.
Aggódom a fiamért. Ebben a korban a semmit faggatni reménytelenül korainak tűnik. Ilyenkor még nem felel, legalábbis nem szól igazat.
Nézem a fiam, mindjárt elalszik, belecsúszik a semmibe.
MÍNUSZ HAIKU
körvonalaid
egyetlen egyenessé
hajlítom, gyúrom
KICSI REGGELI MESE
Egyszer volt, hol nem volt, volt valahol a világban, annak is egy eldugott, világtalan zugában egy kicsi város. Nem ismerte senki, még az sem, aki benne élt. A kicsi város nyugodt volt és békés, csendjét csak délben a harangok törték ketté, de ez is csak azért történt, hogy legyen minek összeforrnia az utcákon és a szívekben.
Történt egyszer, egy éjjel, hogy a kicsi város fölötti tenyérnyi égről leszakadtak a csillagok, és mind a házakba estek. Az emberek álma fényes lett és nyugtalan, vágyak gyulladtak az apró léleklángocskák helyén. Reggel aztán az emberek tanakodtak, gondoltak ezt, gondoltak azt, gondoltak fehéret, meg feketét, és színeket is néhányan, de minden hiába, a nyugalmat magával vitte az éjjel, és az emberek nem tudták, hogyan kérjék vissza tőle.
Később jött egy pillanat, nem tudni miért és honnan, és hogy pontosan ki engedte be, de jött, és az emberek lakatost hívtak. A lakatos minden ház ajtajára lakatot szerelt. Mire eljött az este, a házak szeppenten álltak összebújva, ajtajukon ezerféle lakat csüngött. Zárva volt minden. Az emberek aludtak, zárva volt a szemük, a szívük, de az álmaik mégis megtalálták őket újra, az éjjel megint rájuk szórta az összes csillagot. Reggel, mikor felébredtek, térdig jártak a csillagokban. Az emberek szerettek volna ajtót nyitni, kisöpörni az összeset, de a lakatok erősebbek voltak az embereknél. Mit volt tenniük, mit nem, de mit inkább igen, a régi ajtók mellé újakat vájtak a házakon. Este aztán újra a lakatost hívták, aki ezeket az új ajtókat is bezárta, de hiába. A kicsi város fölött a tenyérnyi ég összes csillagja uralkodott.
A naptár szaladt, meg sétált is az emberekkel, aztán odaért egy naphoz, mikor a házakon az utolsó ajtókat vájták az emberek. Több nem fért a falakra. Dél lett mire készen lettek ezek az utolsó ajtók, s az emberek még reménykedtek, hogy a harangok a csendekkel a régi lakatokat is letörik, de a remények nem arra születnek, hogy beteljesüljenek, a remények csak vannak, csak léteznek, a remények a vágyak katonái, akik mindig legyőzik az embereket.
A tenyérnyi ég lassan hullt a sötétbe a város felett. A házak addigra már közömbösen álltak az alkonyat facsarta utcákon. Ha isten létezne, és lenézne rájuk, nem látna mást, csak egy várost, ami bezárt ajtókból áll házak helyett, s a bezárt ajtók mögött az emberek vacsoratányérján tarka reménymaradékok, hitek, hogy az utolsó lakat majd nem engedi be az utolsó ajtókon az álmokat.
HAIKU
sötét lett, mire
kaput mertem nyitni a
százarcú holdnak
