2012. február
EGY MONDAT
Hogy kezdhetnék bármit ezzel a reggellel, mikor a jövő szigorúan elő van írva?
EGY CSERÉP JÁCINTOT
vettem egy barátom születésnapjára. Sokáig toporogtam a jácintok között egyedül, nem tudtam eldönteni, hogy azok a zöld szárakon levő húsos, szintén zöld izék virágot rejtenek. Többször odahagytam őket, de mindig vissza-visszatértem, míg egyszer csak feltűnt egy ember azon a senki szigetén. Azt mondta, ezek valóban jácintok, és higgyem el, egy hét múlva virágba borulnak. Hogy milyen színűek, azt hiába is kérdezem. Van színük, legyen ez elég, és az ember elment.
Magamra maradtam. Sok zöld virág meg én. A barátomnak kiválasztottam a legnagyobbat, a legszebbet. Magamnak pedig egy kis satnyát. Hogy legyen esélye.
Azóta eltelt pár nap. A kis satnya hófehérben pöffeszkedik a konyhaasztalon, bódító illatot áraszt, fürdik a csodálatban, a hálában azért, hogy ilyen gyönyörű.
Az ember mindig keresi a szépet, vonzódik hozzá. A satnyák, a gyengébbek a többiek között mindig esélytelenek, csak ha kiválasztjuk őket, s kettesben maradunk velük, akkor mutatkoznak meg. Így lehet, hogy az igazi mellett olyan nagyon könnyű elmenni.
HAIKU
Szomorú reggel.
Egy ködcsiga kergeti
táncát a szélben.
EGY MONDAT
Valaha én is ott álltam az indulók közt, hitem szerint egyenlő esélyekkel tömött örökös hátizsákkal a vállamon.
ARRÓL, AHOGY TÖRTÉNT
Egyszer már álltam így.
A szobában ragyogott a tavasz,
a híres greenwichi idő verte a tikk-
takkokat, s az ablak távol tartotta
tőlünk az őszt, ami kint verdesett
a kertben. Két kézzel nyúltál
utánam, s én féltem maradni,
de a szaladás éppen akkor
megmakacsolta magát bennem,
szóval így történhetett,
hogy tapogató tenyered
agyonszorította a szívverésemet.
ELSZIGET JUTOTT
eszembe. Régi-régi fénye megragyogott a kertben, belopta magát a konyhába, ott csücsült az üres bögrék mélyén, amik a teára várva pisszenetlen csendet szőttek mindenüvé.
Elsziget valaha régen valami egész más néven létezett, de azt a másik nevet még a legöregebbek sem tudják, vagy ha tudják is, sosem mesélnek róla. Boldog sziget volt, egészen addig, míg valaki boldogtalanná nem tette. Akkor darabokra szakadt, s minden darabon egyetlen ember úszott a világba. Azt mondják, akkoriban az emberek szálegyenesen álltak, méltóságosan távolodtak egymástól, és az arcukra a fájdalom büszke maszkot szorított. Nem sírtak, csak nézték egymást, nézték az apró pontokká zsugorodott szülőket, testvéreket, barátokat, nézték, ahogyan gombostűfejnyi, majd semmi lesz a szerelem. Attól a naptól fogva élnek az emberek elszigeteltségben, s mostanra hiába rakta össze az isten a darabokat, az emberekben nem változott semmi. Megyek reggelizni.
HAIKU
Máshová mentem!
A végtelen kulcsa a
lábtörlő alatt!
EGY SZÓ
gyomortartalomjegyzék
ANYA, NE NŐSKÖDJ!
- mondja a Nagy roppant fölényesen, és rendreutasítóan, mikor odatötyögök hozzá épp csak kimászva a kétségbeesésnek az ő gödréből, magasra tartva egy igen ócska, de mindazonáltal egyetlen kapcsos tortaforma karimáját és alját. A baj az, hogy a karima meg az alj szerintem még köszönőviszonyban sincsenek egymással.
A Nagy fordít egyet a karimán. A dolgok persze így összestimmelnek, csak nekem mindig kell valaki, aki fordít egyet rajtuk. Különben marad az a torz, ami. Amiben én, aki.
HAIKU
szomjasan ülök
egy esőcsepp közepén -
átlátszik minden
KÖDBEN TÁNCOLÓ
fák. Az utcák összeérnek az éggel, s a hidak csak sejtések két part között. Ma reggel az én titkom a város, én rajzolom benne a körvonalakat olyannak, amilyennek szeretném. Egy négyzet alakú tér fölé magányos ház borul, s a téren két ember egymást ölelve zárul a ködre. Elveszik minden, amit eddig megteremtett a képzelet, s az eltűnt köd miatt a város újra a megszokott. Utcák sietnek benne, a kék bicikliváz még mindig ugyanoda van kikötve, s a hirdetőoszlop sem változott semmit, ugyanarra biztat, mint tegnap, meg azelőtt, s én arra gondolok, azt szeretném tudni, minek a reggel, és hogy isten vajon egy helyen rejtegeti-e a delet és a holdat.
EGY MONDAT
Madarat tolláról, és néha az embert is.
NAP MINT NAP
közlekedek hűséges tömeglovam, a BKV hátán. Általában mindig odamegyek, és vissza is. És ez így van rendjén, morzsolódnak a napok, mint a gyöngysor, amit az ember tehetetlenségében gyumiszkol a lassan már mindentől maszatos kezével.
A baj nem is ezzel, hanem a fülzenélőkkel van. Rettegek tőlük. Bárhol feltűnhetnek, becsempészhetik ütemes tamtamjaikat a gondolataim közé. És a tamtamok erősebbek, mint a gondolatok. Eluralják az emberi méltóságot, kifacsarják a lelket, megkínozzák a minimáloptimizmusom. Azon kapom magam, jobb kezemmel fogom a balt, nem engedem magam felpattanni, kitépni a süket állat füléből a tamtamot, nem engedem magam a képébe folyni és megkérdezni, hogy nekem miért teszi kötelezővé azt, ami őt boldoggá teszi.
Ma szabályosan mögém csempészte magát egy. Mert időközben mániákussá lettem. Laposakat és sunyikat tekintgetve szállok fel a járatokra, ellenőrzöm a füleket, és csak biztonságos helyen engedem le a horgonyt. Szóval ma kijátszottak, fölém kerekedtek, ma megint egy sem voltam a sok közül. Ma nem is voltam ember. Majd holnap megszületek.
KÖZJÁTÉK/60.
Már a végállomáson is ott ül a trolin. Nem száll le, csak összébb vackolja magát, a feje egészen benn van a kabátjában. Lecsúszott alak. Fáradt, aludni próbál, s a friss utasok viszolygása üres kört von köré.
A másik férfi is felszáll. Hatvan körüli, szakállas, a kezében csíkos szatyor, ettől eltekintve öntudatos állampolgár. Jelvény a kabátján, a sapkáján. Piros, fehér, zöld. Magyar ember. Odaáll szorosan a kucorgó fölé. Beleüvölt a fejébe.
- A következőnél azonnal szálljon le!
A férfi nem mozdul. Nem szól. Próbál semmivé lenni, passzív jelentéktelenséggé olvadni a trolin. A jelvényes már a kabátját rángatja, tépi.
- Maga büdös! Szálljon le azonnal!
- Ha büdös, minek megy olyan közel hozzá, nagy a troli - gondolom, de mondani mást mondok, azt is csak nagyon halkan. - Tél van. Odakinn hideg.
Nem történik persze semmi. A jelvényes üvölt, rángatja a kabátot, és eltelik egy megálló. Egy férfi lép el mellőlem. Egyenesen a jelvényeshez megy. Beszél hozzá, de nem hallom, hogy mit. Nézem a férfi hátát, a széles vállát, és reménykedek.
A csoda különben megtörténik, hétköznapi módra és nagyon halkan. A jelvényes fogja a csíkos szatyrát, és arrább megy. Látványosan elfordul, és három-négy megálló csend után leszáll. A férfi is készülődik mellőlem. A troli már majdnem a megállóban, a férfi komótosan egy ezrest halász elő a pénztárcájából, és megpróbálja a kucorgónak adni. A kezek találkoznak, s egyik a másikat elutasítja. A férfi leszáll, az a másik, az a büdös, pedig még beljebb húzza magát. Nem kér a jótéteményeinkből.
HAIKU
Pillangó-lélek.
Inkább a kézfejed,
mint a tenyered.
EGY MONDAT
Az élet elhatározta, hogy megváltoztat engem.
A KACORRÚ BÁBA
Egyszer volt. Vagy legalább kétszer. Szóval lényeg az, hogy hol egyszer volt, hol meg megvolt az kétszer is, volt egyszer egy kacorrú bába. Boszorkány lett volna szerencsétlen a javából, mert mind gonoszságban, mind seprűben meg macskakellékben nem maradt el a többitől, de hej, csak egy dolog hibádzott neki nagyon, de az aztán a jávából! A kacorra, az volt neki a hökkenő bökkenő, a kacorra, ami állandóan nevetett és vigadott, meg kacagott, sőt, egyenesen kacorrogott a legkisebb és a legnagyobb gonoszságok közepette egyaránt.
Sej, haj, szomorú volt a kacorrú bába emiatt nagyon! Búcsálódott éjeken, napokon által, sírt, rítt, de olyannyira, hogy a legháromabb rétegű mentakamillapáfránytorony illatú papírzsebkendő sem tudta felitatni keserves könnyeit.
Egy nap aztán már annyit sírt, hogy mikor kilépett a háza ajtaján, odahőkölt az ajtófélfára, de olyan ménkű módra, hogy a tündérkeresztanyjának kellett onnan háromrőfös csudaspanglival levakarnia. A kacorrú ajtaja elé ugyanis olyan rosseb nagy tó sederedett a könnyeiből, hogy által nem lehetett látni annak a túlpartjára még Radáról se nem, a kacorrú meg éppen akkor a közértbe ment volna kenyérért meg akciós ketchupért. Huj, jajj, mit volt mit tennie, hát letett ezekről a javakról, és más szükségletek után nézett az összes fél szemén keresztül! Azért volt csak fél neki éppen, mert a másikat kölcsön adta messzelátónak az irgum-burgum vadásznak, aki ekkortájt ritkította a gyakoriakat széles e határban.
Telt, múlt az idő, de inkább fél lábon bakugrott meg topogott egyszerre, mikor a kacorrú bába éktelen nagy locspocsolást eriszthetett be a jobb oldali szőrös fülkagylován. Nem, az a bal volt, mégis, mert a jobb oldali már harcminchárom napja és hetvenhét fertályórája elvágtatott a közeli totólottózóba a szerencsét kísérteni. A huhogás tulajdonképpen bele is hallatszott a locspocsba, ami a kísértéssel járt.
A kacorrú tehát kimeresztette a szemét, és éktelen hahotára fakadt. A locspocsot a legkisebb királyfi keltette és szította a tó közepén. Történt ugyanis, hogy épp abban az időben határozta el a királyfi, hogy illendően vándorútnak ereszti magát, és addig haza sem tér, amíg feleséget nem talál magának. Hallotta is, hogy a Móricz Zsigmond körtéren gyakorta álldigálnak ilyen alkalmatosságú hófehérnépek, hát rákeresett a gugliban az oda vezető legrövidebb útra. Így ért egyenesen a könnytó partjára, ahol felfújta a kacsás úszógumiját és kihámozta pipaszárszőrtelen lábait a zokniból és a gatyóból, majd beosont a tóba. A tó közepén aztán egy nagyobbacska hullám megakasztotta a királyfin a csendet, és megszülettek a hangok. Jelen esetben csobogást jelenthet a krónikás.
Amikor a kacorrú orra kikacagta magát, a boszorkány lázas tevékenységbe fogott. Nagy üggyel bajjal körtérré varázsolta a kertjét, a házából buszmegállót eszkábált, és még mielőtt a királyfi megérkezett volna, ki is pingálta, hogy MÓRICZ ZSIGMOND KÖRTÉR. Aztán csak várt, és a többi meg is történt szépen, mint a mesében. Összeborultak a királyfival, a közeli földművesek a helyszínre vitték az ásókat és a kapákat, a nagyharangnak meg a gólyával üzentek, mert az éppen arra tárgyalt a békák ősöregapjával.
Lett nagy sírom-bánom, csihi-puhi, gebe-guba, három hétig tartó vigadalom, aztán a fiatalok ismét felfújták a kacsás úszógumit és kiszögezték a falra. Aki nem hiszi, járjon utána, vagy még jobb, ha nem megy sehova, csak messze kerüli a meseírót egy maradó helyében.
AZ EMBER EGYSZER CSAK
úgy érzi, most. Most van itt a pillanat, hogy nekivágjon az égnek, s lehozza a csillagokat. Egyszerűen muszáj. Mert már a nagyanyja is ezt tette, mert hallotta, hogy el fog jönni ez az idő, mert csak, amúgy is nekivágott volna.
Az ember akkor fákon, háztetőkön gyalogol keresztül, kandeláberekre akad fel, összeütközik a repülőkkel, vagy a többiekkel, akik szintén a csillagokért. Aztán győz. Felér az égig, s egymás után szedi le a csillagokat. Teletömi a zsebeit velük, s visszabucskázik a földre.
A nagy út után persze megváltozik, de ezt nem tudja, csak amikor már odalenn áll tömött zsebekkel a város közepén. Jönnek-mennek körülötte a trolik, villamosok, lucsok van, fúj a szél, fázik, a csillagok meg húzzák a zsebeit. Áll ott tehetetlenül, míg aztán leszáll az este. Az égen a hold árválkodik egymaga. Az ember nézi, nézi, s lassan elszégyelli magát, hogy meglopta az eget.
HAIKU
Tekintet nélkül
vagy rám. Messzire vitted
mind a két szemed.
Painting by Girnt Vilmos
TELE LESZEK TERVEKKEL
ahogy kinézek az ablakon. Az olvadás bennem is utat talál, keresem az örömet. A kert sarkából paradicsomkóró integet, odabenn a házban mállik a vakolat, és én mégis azt érzem, van, lesz idő még rendet tenni.
Az ember sokszor olyan, mint a vonat. Évekre előre lerakja a síneket, s aztán csak egyetlen irány marad, amiben roboghat. Ezért vannak út közben a gőzmozdony-ölelések, ezért a tehetetlen várakozás a nyílt pályán.
Ideje felszedni a síneket, ideje megállni, lépni a saját lábamon. Lábnyomokat hagyni. Megjelölni a világot magam körül, akár a meggyfa, amelyik sudáran áll abban a parányi tányérban, amit az olvadás rajzolt köré a vasárnap reggel tiszteletére.
HAIKU
az olvadás egy
tányért rajzolt a kertben
a meggyfa alá
EGY MONDAT
Léted magyarázatául vedd a többiek létét.
SZERETNÉK EGY KÖZÖNSÉGES
napot, olyat, amilyet a többiek élnek. Szeretnék egyszerűen beszélni, olyan szavakkal, amik azt jelentik, amire szánja őket az ember. Szeretnék mögöttesek nélkül, tisztán, átlátszóan létezni. Kibonyolódni. Nem gondolni magam sehogyan senkibe.
Fáradni látszik a délután. Fénykörök hullanak a levesbe. Halászgatom őket a kanalamra, szeretném megkóstolni valamelyiket, de eltűnnek még a mozdulatban, amivel a kanál a számhoz ér. Marad a leves, a puszta krumplileves íze, a lábujjhegyen közelgő este, az érzékeny telihold a kerek égen. Kör a körben. Mindez nekem a boldogság, az én boldogságom.
"Eszembe jutott a Szabadegyetem legnagyobb tanulsága: ott mondták, hogy nem kell avval foglalkozni, mit gondolt, mit akart az író. Egyrészt általában ez valóban nem kideríthető, másrészt nem is az számít. A nagy írások önálló életet élnek, mást és mást jelentenek, az olvasó gondolatai teszik egésszé, gyúrják, formálják. Minden sor azt üzeni akkor és ott amit nekem, vagy bárki másnak megmozdít a fejében. Nem Téged kell értsenek, hanem magukat, ehhez vagy te egy segítség.
Kezdem azt érezni, mindeközben neked magadnak, az embernek, kissé érthetetlenné kellett válnod. Ha túl világos lennél, nem lenne helye az olvasóknak...neked ez a feladatod, küldetésed, terhed, áldásod. Békélj meg vele! :)"
A sorokat Nagyonnagy pottyantotta a postaládámba, s úgy látszik, ha az ember nem vigyáz örökké, megeshet, olyan valakivel találkozik, akinek soha életében nem adott jószerivel semmit, de kapni meg örökké kap tőle: hol mérföldköveket zúdít az életébe, hol csak azt teszi lehetővé, hogy biztonságban ébredjünk egyik naptól a másikig.
Sokszor gondolkoztam már azon, van-e több, nagyobb szó a köszönömnél, valami olyan szó, ami kifejezi az ember alázatát saját kicsinységéből fakadóan, s ami elmondja a másiknak, mennyire tiszteli és becsüli. Köszönöm.
ZE ZA ZÉLET
Ugye, mégiscsak szép
ze za zélet, pörölök csípőnek
támasztott kézzel
a részletekben rejlő angyallal,
aki ugyanúgy pór módra
ébred, akár az ember.
Csuklik. Fogat mos. Bele-
bele ásítgat a vécé és a konyha
közti térbe, bugyit keres, visszeres
lábát bebújtatja a nehezen talált
lyukakba. Kávézik. Csodát tesz
a rászorulók rongyos zsebébe.
Eszeveszett időket élünk.
Nem találódunk a bőrünkben,
gerincünk S-kanyarjain kisiklik
a lélek, gerendák hullanak szemünkből,
s a részletekben agyonütődnek
az utolsó bátor angyalok.
A KÉTSÉGÁSÓ
- Jó napot!
- Magának is!
- Megkérhetem, hogy egy kicsit hagyja abba az ásást, és engedjen el!
- Nem, nekem is fáj a derekam.
- Nekem nem fáj.
- Akkor minek engedjem el?
- Sietek. Elkések a munkából.
Az ember erre még jobban ás. Már az egész járda egy gödör. Az ember meg olyan, akár egy propeller, csak ás és ás.
A siető nem képes, vagy talán nem is akar tovább várni. Lavírozásba kezd. Két kezét egyensúlyozza maga előtt, a nyelve kilóg a szájából, igyekezetében kancsalít. Még utoljára azért megpróbálja.
- Tulajdonképpen mit ás maga?
- Kétséget.
- Hogy micsodát?
- Jól hallotta. A kormány vezényelt ki ide közmunkára. Iparkodni kell.
- Hát egy percre sem képes abba hagyni?
- Nem, bármikor jöhetnek a kétségellenőrök, hogy tartom-e a normát.
A siető sóhajt, már semmin sem csodálkozik, ha nem próbálja meg, elkésik, ha elkésik, esetleg kirúgják, ha kirúgják, esetleg ő lesz a következő kétségásó, és ennél a gondolatnál jár éppen, amikor beleesik.
Odalenn, a gödör alján fapriccs, egy bögrében napfelkelte, mellé egy karéj kenyér. A siető megáll sietni. Élni kezd. Majszolja a kenyeret, iszik, alig marad valami a napból, s a gyenge fényeknél remegő ujjakkal írni kezd. Egy sms-t küld. „Kétségbe estem, gyere.”
Aztán csak vár. Nem tudni, élt-e eleget ahhoz, hogy jöjjön valaki.
EGY RÉGI ISMERŐST
kaptam tőlük tegnap ajándékba. A Nagy felvarrt fülű usankában érkezett, hatalmas szatyorral a kezében. A szatyorban az ajándék csücsült: egy pokróc. Abból a gorombátlanabb fajtából. Mióta az eszemet tudom, ismerem, az övék volt, most az enyém lett. Két hetvenen felüli ember erőfeszítése, hogy megmelengessenek.
HAIKU
EGY MONDAT
Ha gőzmozdonyt kapsz ölelés helyett, mindenképpen ismerkedj meg a Krumplifejű Palacsintával.
HAIKU
új álmainkat
minden reggel marokra
fogja az isten
A VALENTIN NAP NEKEM
csak olyan nap, mint a többi, de azért valahol mélyen odabenn mocorog egy apró attitűd-ördögöcske, hogy lám, ilyenkor dívik látványosítani a szerelmet.
- Raffaello volt a párnámon, meg egy szerelmes CD - meséli, és később, futárral, egy nagy csokor rózsa is érkezik neki, amit kitesz a közös ebédlőbe. Még mindig nem gondolok semmit, mikor valaki más megszólít, és rákérdez a dologra.
- Szerinted hogyan esik a sok egyedül álló nőnek ez a rózsademonstráció?
Meg sem fordult a fejemben, hogy keserű lehet másnak. Én nem kívántam el, ezért aztán nem gondoltam rá, hogy az, aki nem kap, aki sosem kapott ilyesmit, szeretne egyszer, hogy az nemcsak egy csokor virág ott, hanem a közös otthon melege, az odafigyelés, a szerelem gyöngédsége.
Az ember nem vágyhat mindenre a világon. Van, ami jut, és van, ami meg nem, de a nemmel sosem lehet jól lakni, azzal kell hát gazdálkodni, ami van. Most éppen a szerda következik.
