Műsorszünet idejére

• Blog oldal
• Archívum
• 

ÁRNYÉKOK VONZÁSÁBAN

nyitom ki a reggel ajtaját. A fények rácsán a rigók dalolnak, s a rács mögött ott a világ. Keresem a lakatot, amit a képzelet minden nap eggyel több kulcsra zár. A rácsra most fekete-fehér kabátos szarkák szállnak. Csörögnek.
Lassan elfogy a kávém, ideje valamit kezdeni ezzel a nappal is, ha már az isten odavarrta a végtelen tetejére. Akár egy gomb. S mikor kigombolom, egyszer csak meztelen karjával rám borul az ég.

VAN NÁLUNK A CSALÁDBAN

egy ősrégi játék. Ketten kezdtük játszani az anyukámmal, aztán ahogy bővültünk, születtek a fiaim, ők is játszani kezdték.

- Hol a sütemény? - kérdezi az, aki süteményre éhes.
- Az ágy alatt - válaszolja az, akinek egyáltalán nincsen süteménye.
A fiúk, amikor kicsik voltak, ilyenkor rendszeresen rohantak ostrom alá venni az ágyak alját. Mára már azonban jócskán kinőttek a földből, s az ágyak alja békén marad tőlük. Ezt hittem egészen tegnapig, mikor a Nagy a következőkkel állt elő.
- Anya, hazajöttem, és kerestem a süteményt.
Erre a mondatra aztán jön is a Kicsi rögtön, nyakamba ugrik, s én máris fél pár cipősen billegek a lépcső és az elesés határán.
- Még a mélyhűtőbe is benéztem - mondja tovább a Nagy rendíthetetlenül. A dolog tehát véresen komoly, lévén szó az ő személyes kedvencéről, a kinder buenóról, amihez a nutellát is hajlandó volt beszerezni, csak sütődjön már végre meg.
- Azt hittem, hogy valaki más jött! - fojtogat a Kicsi az ölelésben kegyelemledöfésem előtt.
- Anya, - mert a Nagy kizökkenthetetlen -, ez a hülye megette a felét, a többit meg betette az ágy alá!

Érzem, a játékok a legkomolyabb dolgok a világon. Az ember szeret játszani, s mert épp ilyen, hajlandó eljátszani mindent. A süteményt az ágy alá, meg az összes többit. Vége-hossza nincs a játéknak, pedig egyszer csak komolyan kéne venni valamit. Vagy legalább valakit.

NYIKITA MIHALKOV: A SZIBÉRIAI BORBÉLY

A veszélyben türelmesnek kell lenni. A film vezérgondolata számomra ez. Sokszor, sokféleképpen elhangzik. A mögöttes tartalmakat meg lehet boncolgatni. A nagy Oroszország, amint fityiszt mutat a globalizációnak. A becsület, amint visszaszerzi saját önbecsülését. Hogy aki mocskos, menthetetlenül bemocskolja a tisztát is. Nagy szavak. Nagy film.
Az ember örökösen veszélyben van. Leginkább egy másik ember miatt. Türelemmel kell lenni, amíg majd múlik. És élni úgy, ahogy lehet, ahol a haza van.

 

A CSALÁDOM ÉS ÉN

megváltoztunk. A legkönnyebb lenne azt mondani, mostanra szorulunk igazán egymásra, de ez talán azért nem igaz, mert kellett lenni valami őserőnek is a háttérben, ami nem engedett el minket egymástól.

Napok óta fúria vagyok. Tombolok, mint az orkán, s nincs ember körülöttem, kit ne ért volna a vihar. Talpon maradt mindenki. Kezek nyúltak felém, hogy magukhoz húzzanak, s én engedtem. Újra sütöttem az elrontott sütit, visszataláltam hozzájuk, mikor a lendület sarkon fordított, s otthagytam őket egy közért közepén, aztán megfőztem nekik az ebédet mégis, mikor pedig juszt se nem akartam.

A szeretet lehet ilyen, hogy ellenállhatatlanul maga alá igyekszik gyűrni azt is, aki inkább messze futna előle. S milyen jó ez! Különben a sosem hallott szavak továbbra is némák maradnának, s az ölelések üresek, akár az üveghegyek.

TOLOM AZ ÜRES BEVÁSÁRLÓKOCSIT

és közben halkan arra gondolok, anyám talán leküld a térképről. A kocsiban egy egy koronás, tehát a kocsit nem tehetem le akárhol, anyám visszavárja.
Aztán találok jászolt, kocsit bekötöm, visszafordulok, és majdnem rögtön egy csápoló őrültre leszek figyelmes, elég messzi tőlem. Óvatosan közeledek. A gesztikuláló bolond lassan anyámmá lesz, aki egy bevásárlókocsis jászol felé integet:
- Ez nem lett volna jó?!

De. Jó lett volna, ha én is meglátom. Az élet, a lehetőségek már csak ilyen apróságokon múlnak. S az apróságok gyűjtőhelye nyilván egy hatalmas puttony, amit az ember a szívébe zár egy apró lakattal, amit úgy hívnak, ha. Ha-ha.:)

SZEOL AK-ÚJPESTI DÓZSA: 6:2

A levélben csak ennyi. Meg nagy, suta felkiáltójelek golyóstollal. Akkor még értelmetlen volt a kacagó kettőspont a zárójel bezárral.

Zárójel kinyit. A hetvenes évek. Egy barátság robogott 2012-be, emléknek. Én imádtam a Dózsát. Talán csak azért, mert Ő a Fradit. Később persze Fradi meccsekre vitt, meg hokira, kocsmákba, szökőkutakba fürdeni.
Olyan szép volt, hogy nem éltük túl.

A NÉNIKÉM AZT ÁLMODTA

hogy anyaszült meztelenül liftezik fel-alá. A liftajtó minden emeleten kinyílik, és ő azt bizonygatja, van ruhája, van csomagja.
A nénikém már idős. Sokszor beszél a halálról. Az ember persze a halált csak betűsor formájában ismeri. Baljós, titokzatos szó. Olyan, mint a pont, ami minden mondat végén ott van, amit csak kimondat velünk az élet.

A nénikém egy liftben töltötte az éjszakát, anyaszült meztelenül. Ruhát nem adott neki senki, és ő sem kért senkitől. Csak félt, szégyellte magát, sehol sem szállt ki, sehol nem érezte azt, hogy helye van, hogy ruhátlanul, a puszta létével beilleszkedhet egynek a több közé.

Az ember teste misztikum. Minden zegét-zugát ismeri. Néha teher, szégyellni való, néha meg szép, és odaadni való valaki másnak. Néha az ember aztán oda is adja, aztán vagy megkapja cserébe annak a másik testnek összes zegét-zugát, misztikumát, vagy nem, és akkor szomorúnak, kifosztottnak érzi magát, elraboltnak a saját testében.

Az élet utazás. Mindegy mivel, de az ember utazik, s vár, keres egy állomást, ahol megállhat, ahol valaki várja, ölelésébe fogadja. S hogy miért pont anyaszült meztelenül? Nem tudom, talán azért, hogy az, akihez hozzárendelődni született, tévedhetetlenül felismerje. Tudja, ez az utolsó esély, hogy megtalálják, kendőzésnek, ruházásnak helye nincsen.

MONDOM, HOGY FÉLEK A KUTYÁITÓL

- Hát félhetsz is tőlük! - feleli habozás nélkül.

Már nemcsak a kutyáitól félek. Tőle is, a szomszédomtól. Ha tőle félek, aki egy ember, akkor innen már csak egy egészen apró lépés a többi ember. A többi, aki szintén kutyát, macskát, nyulat, hörcsögöt, gyereket nevel.
Nevelek én is. S legalább naponta egyszer, a tükörben, össze is futok magammal. Félelmetes lehetőség lesz belőle újra?

Tegnap este odakinn sétáltam a szépülő félben lévő hold alatt, s visszanéztem az eltelt két évre. Még a gondolatba is beleborzongtam, hogy esetleg újra kéne kezdenem. Pedig most sem sokkal jobb. Csak más. Egészséges lelkülettel tekintek a jövőbe, az emberi kapcsolatok iránti vágy lassan legyőzi a félénkségem, néha még az is eszembe jut, hogy nini, nőnemű lény vagyok, de ez, ez a félhetsz is, ez megint sodorni igyekszik oda, ahonnan hitem szerint szabadulóban vagyok.

SZERINTEM VANNAK MARSLAKÓK

Épp most beszéltem eggyel. Most akkor persze rögtön azt kérdezitek, hogy milyen nyelven értettük meg egymást, meg azt, hogy hogy néznek ki. Hát úgy. Olyan emberformán marsosak. Vannak nyilván rövidek meg hosszabbak is belőlük, meg kerekek és még kerekebbek, meg rendesek, meg zöldek meg kékek, és fehérek, szakállasok és szakálltalanok, de valahogy mindenképp olyanok, hogy az ember szája mosolyra görbül tőlük. Így:).
A nyelv meg nem számít, de azért jó, ha van az ember szájában. Meg a Marslakóéban is.

KÉT SÉGBE

vagyok esve. Egyszerre. A harmadik ség még várat magára, de érzem, jönni fog. Vigasz volna jó, kezed, öled, ringatásod. Szél jön. Bölcsőjét durván a kertbe dobja. Ásít a diófa, törzsének dűl a pillanat, száját törékeny mosolyra húzza. Semmi sem változik, tudja, de a nap azért a levelek közé küld egy kis reményt. Lenn, a füvön apró, pici fények születnek. Leguggolok közéjük egynek. Semmi sem több bennem, mint saját esendőségem kvintesszenciája egyetlen ponttá sűrűsödve, valahol a lélek mélyén. Elveszek az odaadásban, s mégis magamnak kell lennem.

SZABAD SZERETNÉK LENNI

és szeretném a szabadságom azzal tölteni, hogy szabadon vagyok. Szeretném lelkiismeretfurdalás nélküli kockulással tölteni a napot, és szeretném azt is, hogy közben gátlástalanul és naivan higgyek. Akiben, amiben. Nem az óriásokban, és nem is a nagy dolgokban. Csak mondjuk a munka, a tanulás nevelő erejében, abban, hogy az erőfeszítéseim egy napon megtérülnek. Lefordítódnak a fiaim számára. Mondjuk eggyel több liter kakaóra.
És azt is szeretném, hogy kiegyensúlyozódjanak a kiegyensúlyozatlanok. Hogy valaki jöjjön és játsszon velem: üljön a mérleghinta másik oldalára. Hogy lehessek a magasban, hogy lássam a holdat, amint hálóruhájában nagyot nyújtózik, és lássam azt is, hogy mikor észrevesz, szemérmesen egy felhőt húz a csupasz köldökére.
Szeretnék túl lenni ezen-azon, és szeretnék előtte is lenni ennek-annak. És szeretném, ha találnék egy szép lapos követ a könyvespolcomra. Most ez minden.:)

VÁRUNK, SETTENKEDÜNK, ORDASKODUNK

az éj leplét passzírozzuk magunkra, alig férünk alája. Megbeszéljük, hogy egy hangot sem ejtünk, hogy pisszenetlen osonkodunk kifelé. Meg is indulunk, mikor a Kicsi azt mondja, hukkk. Aztán megint. Akkorákat csuklik, hogy beleremeg a hold. Állunk hárman az úttest közepén, olyanok vagyunk, mint három bazi nagy, csendes bokor, csak az a hukk hallatszik erősen és kitartóan. Akkor kezdenek ugatni a kutyák, előjönni a szomszédok, és a sünök.
Mi hárman, továbbra is bokrok vagyunk. Szépen, halkan, hukkan araszolunk a hatalmas rakás illegális zöld hulladék felé, hogy ne legyünk többé bokrok, csak hukkok. Közben bánatosan gondolok a pöttöm legális zsákocskákra, amikből a levágott fű is kikéredzkedik, meg az avar és zöldhulladék égetési tilalomra is, és a tavaszra is, ami megnöveszti a fákat, hukk.

TÁG HORIZONT

giccses kék, meg lila és vanília. Elférnek benne a kémények, a lakótelepi kockaházak, a kacsák szárnya és a csillagok. Én is. Oda tartok pont bele, a messzi közepébe. Mellettem a patak. Viszem azt is. Valami közös sóvárgás van bennünk a távolok iránt. A patak csobog, az én lépteim pedig egymás után koppannak a kicsi fahídon. Mikor fordulok, lábam elé hullik az este, abban futok vissza a kertkapuig. Otthon. Az egyik legszebb szó, amit ismerek. Kerek és meleg. Magába foglalja mindazt, ami menedéket ad.

A boldogság ma egy elcsípett, édes pillanat. Hogy minden így lesz jó, ahogyan történik. Ilyen lassan, és óvatosan. Hogy maradandó legyen, akár a röpülés egy álmodó madárban.

AZ EMBER ALÁZATOSAN

odaad mindent, huzakodik a legnagyobb ellenféllel, önmagával, hogy a minden tényleg minden legyen, aztán elérkezik a pillanat, amikor már nem marad semmije, és szüksége lenne valamire cserében. Akkor felnéz, és egy vadidegent talál. Az idegennél ott vannak a kincsei, lígnek-lógnak róla mindenünnen. Az idegen aztán távolodni kezd, mentében itt-ott el is veszít néhány kincset, meg magától le is tesz, hogy hát ez már minek, és az ember ott kezdődik el, ott és abban a pillanatban, amikor a másik iránti gyűlölet kilobban, mint a gyertyaláng, és helyette fények lesznek, tavasz, csoda, illatok, furcsa formájú felhők, amik tökéletesen illenek azokhoz a kincsekhez, amiket a lelke mélyében felkutatott, a felszínre hozott, láthatóvá téve önnön gazdagságát még akkor is, ha ez a gazdagság csupán pillanatnyi, mert éppen attól és azért lehetett gazdagsággá, hogy az ember képes volt megválni tőle újra és újra.
Azt hiszem, ezért írok.

SZERINTED ÖSSZETÖRJEM

a monitort? Oldalra nézek. A kérdést egy apró termetű lány teszi fel. Kibontott hajjal, farmerben áll a leendő tetem felett.
A kérdésre most hirtelen nem is tudom a választ, mert éppen a tojásaimat vektorizálom. Objektumot jelölök ki fordítottan, tízesre is állítok, és minden meggyőződésem ellenére új rétegeket kérek, pedig kéregetni nem szép dolog, és én jelen esetben tökéletesen megelégednék a régivel.
- Ne törd össze - felelem azért mégis, mert a kiadványszerkesztés azért bizonyos dolgokra hasonlít. Például a vonatra. Van eleje, meg van vége is, és ez az utóbbi tény igencsak biztató.

És lőn. Index elő, jegy bele, csöngetés nincs, és vége. Nemcsak a kiadványszerkesztésnek, hanem a sulinak is. Csak néhány vizsga még, de a távolság így is hatalmas, ha megállok, és visszanézek az eltelt két évre.
Lyukas mindenütt, kihullottak belőle az emberek, s a tárgyak is. Utoljára tegnap az a vékony bőrszíj, amin a nagyanyám keresztjét hordtam a nyakamban hosszú-hosszú évek óta. Talán jelképes, talán tényleg vége, talán elmúlt, le lehet tenni mindent.

PÁRÁS REGGEL

a kertben. Odakinn a madarak hallgatásán kívül senki sincs. A párát a föld leheli ki, éjjel esett. A föld felett az ég sok darabját tetősíkok szabdalják százfelé. Sétálok. Pizsamán zsebében a gond lötyög, s ahogy lépek, mellettem megindul a föld. Hangyák utaztatják meg bodobácsok. A kerítés aztán útjukba áll, szelíden visszaforgatja őket felém.
Látom, a föld zsebkendőnyi életemben ugyanúgy forog, mint az univerzum végtelen kiterjedésében, s ez valamiképp megérteti velem, hogy kicsinységem csak egy darabka életet hivatott vinni A-ból B-be, s hogy az, amit érzek mulandó, és sehol nem tartja számon az isten.

AZ ELSŐ

kertben töltött nap tegnap jó barátot hozott, aki csak ásott, ásott, és ásott. Gondolom a vakond odalenn irigyen figyelte, hogy micsoda ásónagyhatalom érkezett a területére. Az ásás végére frissen vetett ágyásaim lettek, gaztalan területek bukkantak elő a dzsungelemből, és míg mindez történt, lehetett gondolkozni.

A ház harmadíziglen lakik nálunk. Nagyapám gyönyörűen művelte a zsebkendőnyi kertet, egy széket nem lehetett kitenni bele, annyi fa és bokor talált otthonra benne. Anyu aztán nekem adta, én meg a banknak.
Hogy miért? Ez az én generációm már programozottan fogyasztó, de még a régi beidegződésekkel. Még hiszünk olyan szavakban, hogy állandó, hogy kiegyensúlyozott, hogy tervezhető. Pedig ezek a szavak hősi halottak, nemcsak az emberi kapcsolatokban, hanem a kormánypolitikában is.

Sok hibám van, sok olyan tulajdonságom, amit nem választanék magamnak, ha a tulajdonságokat az ember egy nagy kosárból szabadon aggathatná magára. De egyvalamiben hiszek. Hiszek abban, hogy változni tud az ember, ha az a változás a szívében születik, s nem egy másik ember veri ököllel, csókkal, zsarolással - a kívánt rész aláhúzandó - az asztalát, hogy megtegyen valamit.

ÜLÖK A FIAM ÁGYA SZÉLÉN

simogatom a fejét. Újra körbeértünk, ugyanoda. A naptár az eltelt időt mutogatja konokul, mi állítólag fejlődtünk, megszoktunk, nagyon jól alkalmazkodtunk, kiláboltunk, a kívánt rész aláhúzandó.
A dolgok mégsem csak rajtunk múlnak. Mi továbbra is ugyanazokon a koordinátákon, ugyanazzal a lélekkel élünk. Mégis másokká lettünk. Ő szomorkodik. Én nem. Nekem az nem jut. Inkább főzök. Lemondok a szakdolgozat mai epizódjáról. Inkább inkábbkodok, törlök, kihúzok, aki ismer, úgyis tud, aki meg nem ismer, az meg elképzel, és olyan leszek.

DOUGLAS ADAMS: GALAXIS ÚTIKALAUZ STOPPOSOKNAK/4.

Álmában, késő éjszaka az East Side-on sétált a folyó mellett, amit olyan mérhetetlenül beszennyeztek, hogy az új életformák spontán kiemelkedtek belőle és jólétet követeltek, meg szavazati jogokat.
Az egyike ezeknek tovaúszott, integetve.
Ford visszaintegetett.
A dolog a parthoz csapódott, és felküzdötte magát a partra.
- Hi - mondta. - Éppen most teremtettek meg. Teljesen új vagyok az Univerzumnak, minden tekintetben. Van valami, amit el tudsz nekem mondani?
- Phűű - mondta Ford egy kissé meghökkenten - azt hiszem, el tudom mondani, hogy hol találod a jobb bárokat.
- Mi van a szerelemmel és a boldogsággal? Úgy érzem, hogy a mélységnek szüksége van ilyen dolgokra - mondta. - Van itt valahol mélységmérő?
- Valami ilyet a Hetedik Sugárúton találsz. - mondta Ford
- Ösztönösen úgy érzem - mondta a teremtmény sietve -, hogy tetszem neked. Ugye?
- Bájos vagy.
- Ó, nincs értelme hogy kertelj... igazán.
Az összes dolog a környéken óóó-zott, cuppogott meg bugyborékolt. Egy közeli wino érdeklődve figyelt.
- Nekem? - kérdezte Ford. - Nem. De figyelj - tette hozzá egy pillanat múlva -, a legtöbb ember boldogul valahogy, tudod hogy van ez. Van hozzád hasonló odalenn?
- Nézz már meg, öcsi - mondta a teremtmény. - Amint mondtam, totál új vagyok itt. Az élet teljesen furcsa a számomra. Milyen az élet?
Ez olyan valami volt, amiről Ford szakértően tudott beszélni.
- Az élet - mondta - olyan, mint egy grapefruit.
- Ej, és miért?
- Nos, olyan narancssárgás-féle, és gödröcskés a külseje, nedves és tintahalszerű a közepe. És belül magok is vannak. Ja, és van olyan ember, aki felet megeszik reggelire.

Sok minden van, amit sajnálok az életemben. Többek között most már ez a könyv is a listán van napok óta. Sajnálom, hogy vége, hogy nincs tovább, sajnálom, hogy nem örök ez sem, akár a boldogság, a szerelem, az élet. Vagy egy grapefruit.

HOGYAN ÍRJUNK SZAKDOLGOZATOT?

Mindenképp körültekintően. Nyakunkat forgassuk jobb-bal irányba, hogy meggyőződjünk arról, szakkönyveink és jegyzeteink nem zúzták péppé azt a csokoládé hegyet, amit íróasztalunkra emeltünk.
Ereszkedjünk fél térdre, mint a gilice, hogy vesén találjon minket az ihlet.
Menjünk ki a konyhába, és főzzünk egy kávét.
Menjünk ki a konyhába, és igyunk meggyszörpöt.
Menjünk ki a konyhába, és ne is menjünk vissza egy darabig.
Ha a darabnak vége van, muszáj visszamenjünk. Nyissuk meg számítógépünkön a szakdolgozatot Word dokumentumként, szemléljük meg, majd azonnal dőljünk hátra, de ne túlságosan, kalkuláljuk bele a távolságba rövidlátásunkat. Ha a szakdolgozatunk készen áll a folytatásra, írjunk egy blogbejegyzést.
Írjunk leveleket is, ha már úgyis kéznél a billentyűzet.
Véssük ki a tortát a tortakarikából.
Mondjunk igent, ha anyánk/barátunk/a szomszéd látni akarna minket. Sose lehet tudni! Szakdolgozatba haltak már bele még a nagyon bátrak közül is.
Írjuk be, hogy "A". Ebből baj nem lehet, mindenképp ígéretes kezdet.
Menjünk ki a konyhába, és főzzünk egy kávét.
Menjünk ki a konyhába, és igyunk meggyszörpöt.
Menjünk ki a konyhába, és ne is menjünk vissza egy darabig. Most nagyobb darabot válasszunk. Hogy kitartson estig.
Ha ránk esteledett, húzzuk le a holdat az égről. Lehet, hogy haiku van benne. Rázzuk erősen, ha üres, engedjük sütni. Inkább valami sósat.
Feküdjünk le, ha elfáradtunk. Megengedhetjük magunknak a pihenést az egész napi megfeszített koncentráció után. Holnap új nap, vehetünk egy újabb lendületet a sarki közértben. Hátha akciós.

3,14

Ami a fedélzetet illeti, az csak arra volt elegendő, hogy keresztbe tett lábbal üljek rajta, vagy lefeküdjek születés előtti magzati helyzetben. De nem akarok panaszkodni. Állta a tengert, és meg fog óvni Richard Parkertól. (Yann Martell)

Richard Parker egy bengáli királytigris. A tenger a tenger. Én én vagyok. A fedélzetet én építettem, hogy átkelhessek rajta a tengeren, anélkül, hogy végezzen velem a saját félelmem egy tigris bőrébe bújva.

(A könyvet a szemem sarkából pillantottam meg. A szoba sarkában állt egy düledező polcon, amin a nagyanyám a varrós dobozait tartotta. Kinek mi. Kinek mi a tenger, a fedélzet, s a félelem. Ugyanaz minden, csak épp a neve és a formája más. A cselekmény kötelező ezekkel a meghatározott elemekkel. Úton kell lenni.)

MIKÖZBEN MEGPRÓBÁLKOZOM

a kötelezőkkel, természetesen egészen máshol jár az eszem. A vállalkozások mikrokörnyezete az emberekébe visz. Keresem az emberi kapcsolatok mozgatórugóit. Hogyan alakulnak ki egyáltalán?
Egyrészt a születéssel. Vannak a vérségi kapcsolataink, amik általában egy életen át kísérnek minket. Néha izgalmasak, néha nem. Minimális kockázatot jelentenek az elvesztés terén.
Aztán itt vannak a sokkal izgalmasabbak, a választottak. Kiket választunk és milyen tulajdonságok alapján?

Eddigi tapasztalataim a kiválasztottakat két nagy csoportba sorolja. Vannak a favoritok, a jó külsejűek, akik mindenkor mindent tarolnak. Nekik mindent lehet, és kérés nélkül bocsátjuk meg azt is, amit már nem lehetne. Mellettük ott vannak a szerény másikak. Ők nem szépek. Közömbös, vagy éppen taszító kültakaró alatt észrevétlen növesztenek szívet felénk. Többnyire lesajnáljuk őket, de azért minden tettük ott van a mérlegen, nagyító alatt.

Hogy hová visz mindez? Legtöbbször olyan kapcsolatokba, ahol súlyosan megalkuszunk. Örökké áldozni kényszerülünk, adni. Sokszor a semmiből. Az idő fejünk felett egy óriási lufi, amelyik bármelyik percben kipukkadhat, s a sok eltékozolt percet, törekvést a jóra, a nyakunkba zúdítja. De mi ezt igazából nem látjuk, mi csak annyit érzékelünk, hogy nem vagyunk boldogak.

Mit lehet itt tenni? Annyi út van kifelé a méltatlan emberi kapcsolatokból, de elindulni mindegyiken nagyon nehéz. Örökké visszanézünk, és örökké fáj az, amit hátra kell hagyjunk. A jövő bármilyen szépnek ígérkezik, csak jövő. A múlt biztos, már megélt szépségével nem merjük felcserélni. Pedig úgy hiszem, mindig a kihívások, az ismeretlen az, ami a legértékesebb győzelmeket kínálja. Például önmagunk felett.

DOUGLAS ADAMS: GALAXIS ÚTIKALAUZ STOPPOSOKNAK/2.

- Oszd meg és élvezd! - ismételte meg a masina, és kiadott még egy pohárral.
Ez az "Oszd meg és élvezd!" volt az üzleti jelmondata a fergetegesen sikeres Szíriusz Kibernetikai Társaság Panaszirodának, amely ma már teljesen beborítja három közepes méretű bolygó jelentősebb szárazföldi területeit, s amely az egyetlen olyan részlegét képezi a Társaságnak, amely rendszeres profitot hozott az utóbbi években. A jelmondat hárommérföldes, kivilágított betűi az Eadraxon állnak, pontosabban csak álltak, a Panasziroda űrrepülőtere közelében. Sajnálatos módon akkora volt a felirat súlya, hogy nem sokkal felállítása után beroppant a talaj a betűk alatt, s csaknem fele hosszukban rádőltek az irodaépületekre, melyekben számos tehetséges fiatal - immár néhai - panaszbonyolító serénykedett.
Ma már csupán a felső vége látszik a betűknek, s ezekből az alábbi szöveg olvasható ki a helyi nyelven: "Eridj, és dugd az orrod egy disznóba!" A feliratot mostanában kizárólag jeles ünnepek alkalmából világítják ki.

És persze, persze, megosztok én is, ergo én sem vagyok különb. Ha nem is facebook-om van, de van egy blogom. Van egy blogom, ahová leírom a gondolataim, s aztán világgá repítem őket. Most nem is tudom, szégyelljem-e magam mindezért, vagy próbáljak meg hinni benne, hogy nem a lájkolás keltette hullámok azok, amin haladok, hanem a szellem, a lélek gyönyörűsége. Mindenesetre ma kivilágítom a blogom. Jeles ünnep van, boldog vagyok. Elégedett, s ha egy kicsivel többem lenne, nem mondom elférne az is, de ez nem mohóság, csupán annyi, amit mások nyitottságnak hívnának.

A könyv egyébként megint csak kurfli az életemben. Valaki olyan hívta fel rá a figyelmem, akit nem sokra becsülök. A könyvtárban nem volt meg, mikorra másodszorra egy másik könyvtárból szerettem volna kivenni, akkor a Nagy fogta le a kezem, ne. Hogy Neki megvan. Heteket vártam rá, hogy elhozza, s most itt a könyv, a könyv, amit az az ember vett meg, akivel húsz évet éltem együtt, akivel van két közös gyerekünk, s akivel nincs mit mondanunk többé egymásnak.
A könyv jó, olyan jó, hogy képes vagyok magamnak megbocsátani húsz évet. Ha meg ez a legnehezebb húsz megbocsátható, oldódjon a többi is. Menjen, amerre lát.

EGY BÖGRÉVEL

a kezében áll a Kicsi. A bögre új, és az enyém lesz. Ajándék, amit a Nyúl támogatásával választott ki a Kicsi.
- Hogy segítsen a gondolatoknak - nyújtja felém. A bögrén betűk állnak össze egyetlen szóvá. Paris. A szó mögött csámpás, szürke torony, anya, oda viszlek majd, ölel a Kicsi, s  bennem színek, szerelmek, élet. Még sosem jártam Párizsban.
A bögrébe fekete kávét töltök, visszamászok az ágyba, ölembe húzom a nótbukot, kapcsolom, fények, törött monitor, ahogy máskor is, meg új gondolatok. A bögre működni látszik.
- Anya, te úgy pötyögsz, mint egy hatalmas egér, a Kicsi meg néha felüvölt - zsémbel a Nagy, felül, ébred, s a világ a szavaktól lassan a helyére pöccen, van hely, tér, idő a reggelnek bennem.

MA KINYÚJTOTTAM EGY BAGLYOT

logónak. A baglyot az Illustrator nevezetű programmal nyújtottam ki. Kezemet mindvégig a véletlen vezérelte. Hosszú percekig kéz a kézben a véletlennel csak nyújtottuk a baglyot. Valamivel később aztán egy InDesign nevű programban egy Photoshop programmal átalakított székre kívántam ráhelyezni a kinyújtott baglyot, mikor felülmúlta a tűrőképességem önnön határait, és lefejeltem a billentyűzetet. Nagy megnyugvás volt.

AZNAP ESTE

olyan hatalmas nagy volt a hold, hogy féltem, mi lesz, ha nem bírja az ég, és leesik. Ölembe hogyan fogjam, hogy el ne törjön? Búcsúztam. Egy kisfiú az aszfalton térdelt, krétával rajzolta a jövőt. Nyármeleg volt, csupasz lábam szandálban ugrotta át a rajzokat. Zápor született. A hold ennek a zápornak függönye mögé rejtette kerek arcát, s a kisfiú elszaladt. A rajzok lassan folytak el az aszfaltról, a krétás esőpatakok magukkal vitték a gyerek álmait. A tér magára maradt teljesen, csak én kuporogtam benne, ázott madár, szememben félelemmel még mindig a hold miatt.
A búcsú különben nem volt végleges, mint ahogy semmi sem lehet az, amíg élünk. Gondolni persze bármit lehet, képzelni, tudni is, de a dolgok rendezője nem enged a szorításból: tenni kell a játékot bármeddig. Vagy legalább addig, míg le nem esik a hold. Ölembe hogyan fogjam akkor?

A SZAKDOLGOZATOM ÉRTHETETLEN

minősíti a megírt pár oldalt a tanár, aki végülis bevállal a régi helyett. Mellékelten elküldi a lehetséges témaköröket. Én természetesen nem értem, hogy mit nem ért, és tolmácshoz fordulok. Ennyit legalább megtanultam. Ha valaki nem ért engem, egészen biztosan velem van a baj, tolmácshoz kell fordulni, szakemberhez, aki lefordítja nekem nemnormálisra a normálisok hozzáállását.

Újabb rukk tehát. Szó szerint lebutítom magam. Nekifogok megírni valami olyasmit, amit bárki megírhatna, és igyekszem túl lenni ezen az egészen. Egy újabb értelmetlenség, amit csak azért követek el, hogy megfeleljek.
Persze innentől nyögve nyelős a történet, ráment a tegnapom, ráment majdnem egy teljes nap, hogy bele tudjak kezdeni egy olyan kezdetbe, amelyik alapjában véve láthatatlan, és ha valamiféle apró csücsök be is úszik a képbe, az olyan távol áll tőlem, hogy mire odaérek, rég máshol jár.
Panaszkodni meg tulajdonképpen felesleges. Az élet az csak van, és a felnőttség pont nem azzal jár, hogy majd én döntöm el, mihez kezdek vele. Alkalmazkodás az élet megrontója. Az ábrándozás meg inkább egy olyan ajtó, amelyiken az ember észrevétlenül kisurranhat. Még önmaga előtt is.

ARRA KÉNYSZERÜLÖK

hogy a már elolvasott könyveket újra olvassam. Ugyanis megváltoztam. Évek, évtizedek alatt csak a név maradt ugyanaz meg a világ. A betűk. Most Brechtnél járok, és nem emlékszem arra, hogy az első olvasásnál ilyen nyűgösen viszonyultam volna hozzá.
Egyáltalán nem emlékszem, Brecht végülis hová kormányozza azt a jó lelket. Én viszont ott vagyok a jelenetekben, pörölök, hogy ne. Hogy mindennek van határa, aminek meg nincs, annak építeni kell. De akkor meg hol maradnak a távlatok? Az ismeretlen váratlan és csodálatos, vagy éppenséggel szörnyűséges megtapasztalása? Még mindig, vagy már ennyire fontos a jövő? A saját túlélésemért remegnék a szecsuaniban is? Vagy a felelősség az, ami a félelmet szüli?
Mire felnőnek a fiaim, elfogynak a napok. Jelenleg ez a feladatom: biztonságban tudni őket. A saját életem valahol elveszett az idefelé vezető úton, s most csak nézegetek visszafelé, sajnálkozom, hogy nincs idő visszafordulni és megkeresni. Szecsuan messze van. Olyan messze, mint bármi más. Bárki más.

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY

Ha van bejegyzés, amit megbántam, az az "adj helyet magad mellett" c. viseli. Igyekszem kerülni a magánéletemre való utalásokat. A politikai bejegyzéseket szintén. E kettő mixe pedig olyan lavinát indított el, ami elől napok óta szaladok.
Én csak a saját sorsom viszem a vállamon, annak viselem a nehézségét fizikailag és lelkileg egyaránt. Hosszú hónapok majdnem magányos küzdelme alatt végülis konszolidálódott a helyzetem. Van otthonunk, és jut ételre. Megtanultam figyelni a tágabb, gazdasági, politikai környezetem, és kinyerni belőle azt, ami javunkra válik. A hitelek kapcsán hozott döntés elkeserített, azt jelenti, a várva várt "lazább" napok elodázódnak.

Az írás nekem olyan, mint a levegő. Kell. Valamikor 2007-ben azért fogtam neki újra, hogy megmutassam magam, aztán később azért, hogy legyen egy krónikám, ma már szeretnék minél kevésbé látszani a betűk mögött, de szólni muszáj, közvetíteni muszáj azt, amit érzek, amit megélek.

Kedves Orbán Gábor! Úgy döntöttem, itt válaszolok Neked arra a kedves levélre, amit a postaládámban találtam. Köszönöm minden szavát. Jó visszajelzést kapni arról, hogy szereted az írásaimat. Fontos nekem tudni, hogy nem légüres térben libeg ez a blog, hanem gondolkodtat, és igen, gyönyörködtet is. Hiszek a közjóban, és hiszek abban is, hogy én is szolgálom. Jelenleg ebben a formában. S hogy úgy érzed ismersz? Talán egyszer valóban megismerkedem Veled, Veletek, de szükségem van időre. Szeretnék először felejteni.

VALAHA VOLT

egy csigaházas képem. Régebben biztos megkerestem volna, ha már eszembe jutott, de az ember nem oszthat meg mindent, amije van, vagy valaha volt, nem árulhatja el az összes titkát, mert egyszer csak azon kapja magát, nem marad semmije, nincs egy szava, egy szívverése se, ami átvinné a következő pillanatba.
Biztos találtatok már kék csigaházat, vegyétek elő a sajátotokat, tegyétek a tenyerébe valakinek, és várjatok a szélre. Jönni fog, hiszen annyi szín van a világon, fájdalmas lenne csak egyet birtokolni, vagy éppen csak egyetlen egyet valaki másnak adni.