Film bejegyzései 
NYIKITA MIHALKOV: A SZIBÉRIAI BORBÉLY
A veszélyben türelmesnek kell lenni. A film vezérgondolata számomra ez. Sokszor, sokféleképpen elhangzik. A mögöttes tartalmakat meg lehet boncolgatni. A nagy Oroszország, amint fityiszt mutat a globalizációnak. A becsület, amint visszaszerzi saját önbecsülését. Hogy aki mocskos, menthetetlenül bemocskolja a tisztát is. Nagy szavak. Nagy film.
Az ember örökösen veszélyben van. Leginkább egy másik ember miatt. Türelemmel kell lenni, amíg majd múlik. És élni úgy, ahogy lehet, ahol a haza van.
INGMAR BERGMAN: A CSEND
Mindnyájan csenddel születünk a szívünkben. Aztán kitárul a világ, emberek lesznek körülöttünk, akik megtanítanak a saját nyelvükre, akikkel vonzásba, szeretetbe kerülünk.
A film 1963-ban készült, fekete-fehér. Majdnem ötven évvel ezelőtt egy felnőtt ember felfigyelt a csendre. Arra, hogy felnőttként is ottragadt a szívében, mert nem tanulta meg az egyetlen nyelvet, ami közös mindenkivel, s hogy csak él bele a világba a többiektől függetlenül, de mégis ezt a függést sóvárogva. A felnőtt ember a maga eszközeivel mutatta meg a szívét: egy filmet készített.
Az ember akár belehalhat a szeretet iránti sóvárgásba. S az, aki haldoklik, még inkább szeretné, hogy az övéi megszólaljanak körülötte, de a csendet végül egy idegen töri meg. Egy öreg, furcsa férfi, aki hosszú, fehér kötényben téblábol, ott van mindenütt az érthetetlen szavaival, a gondoskodásával. Ő az egyetlen, aki tud szeretni, természetes tehát, hogy tőle kell megtanulni a nyelvét. És a filmben szövődik egy vékonyka szál, egy köldökzsinór, pár szó, amelyik mentén tapogatózva meg lehet érkezni egymáshoz.
Most a 2012. évet éljük, de hát ki ne tudná? A séma ugyanaz, bár a világ már nem fekete-fehér, hanem villódzó neonfényekben vibrál. Benne élek, egy játékpisztollyal ballagok a saját csendemben, s mikor valakivel találkozom, azonnal lelövöm.
Keresem azt a kis szobát, ahol a férfi ül, aki tud szeretni. Tudom, hogy éppen vacsorál, s van nála egy tábla csoki, amit majd ketté tör, s nekem adja az egyik felét. Akkor majd mellé ülök, leteszem a pisztolyom. Erre ő előveszi a fényképeit, hogy megmutassa az életét. Átölel majd, hogy része legyek annak, ami ő is.
EGY MONDAT
Van úgy, hogy az embernek nincs elég köve. (Forrest Gump)
1492 - A PARADICSOM MEGHÓDÍTÁSA
"Lehetséges, hogy a remény csak az utazás alatt létezik." Tulajdonképpen nincs mit hozzá tenni. A film erről szól. És arról, hogy a cél ezer arcú, hogy ott, ahol jó van, ott a rossz is. Hogy mindez bennünk van, az életünkben, abban a valóságban, amelyik túlszárnyalja az álmokat.
Saját korunk hősei vagyunk. Majdnem mindnyájan életben maradunk minden áron, leéljük az összes napunk, felfedezünk, elárulódunk, gonosszá leszünk és jóvá teszünk, és talán találkozunk legalább egyetlen olyan emberrel, aki megismer minket. Akinek megmutathatjuk az ablakból azokat a tornyokat, amiket mi építettünk.
TŰZSZEKEREK
Gyönyörű képek. A tenger tiszta végtelenjének nekifeszülő ember. Repülés a hullámok hátán, mezítláb, Vangelis zenéjére. A film ennyi és nem több, nem is szeretném többnek értékelni. Nem érdekel a mögöttes tartalom, bár láttam, bár felfogtam, mit szeretnének tőlem.
Eric Liddell skót misszionárius. Igazi pozitív Hős. Nagy H-val. Isten dicsőségére fut. Csak magasztos jelenetekben látható, nincsenek emberi kapcsolatai, barátai, mindössze egyszer, egy kacsintás erejéig földi halandó.
Harold Abrahams zsidó. Első sorban zsidó. Nem magasztos célokért fut. Önmagáért, saját elfogadtatásáért, később az edzőjéért is. Ő él. Színházba jár, szerelmes lesz, barátai vannak. Kocsmázik. Mesél a családjáról, de imádkozni nem imádkozik.
Lehet keresni a katarzist, lehet válogatni a hősök között. Nekem a zsidó tetszik, a furcsa nyaklánccal a nyakában. A küzdelme önmagáért. Az egész hiábavalósága. 1924-et írunk. Nemsokára égetni, irtani kezdik a népét, őt megmenti a történelem, de sokan odavesznek, és a jövő ismeretében lényegtelenné válik még a film vége előtt, hogy megnyeri-e az olimpiát.
A magasztos célok cseppé lesznek a tengerben. Élni kell. Valóra váltani önmagunk.
ESŐEMBER
A napok elém sodorták a filmet, eszembe jutott, kockáról kockára. Dustin Hoffmann. A zene. Minden.
Szerencsés ember vagyok. Megmutathattam a fiamnak. Megoszthattam vele a két embert, ahogy megtalálják egymást. Hat nap alatt, pont annyi idő alatt, míg az Isten a teremtéssel végzett.
- Anya, először az emberek a külsejük alapján szeretik meg egymást, és aztán belül. Az az igazi - mondja a Kicsi.
Eszembe jut a sok külső, a hozzájuk tartozó belsővel. Párjuk nincsen. És nem kell autistának lenni ahhoz, hogy az ember féljen egy öleléstől. Sokszor érzem azt, hogy az u.n. viselkedészavarok a természet próbálkozása az új ember felé. Csak ülj fel egy reggel a metróra, nézd meg, hogy legyen bármilyen zsúfolt, az üléseken nem egymás mellett ülnek az emberek, hanem távolságot tartanak, amit nem illik megtörni, ahová nem illik bezsúfolódni. A fülek bedugva, a szemek lesütve. Mindenki bezárulva a maga világába, a saját törvényeibe. Naná, hogy 11-kor villanyoltás.
AZ ALKALMI TURISTA MEGINT
föltűnt. Eljött hozzám az otthonomba, befeküdt az ágyamba, pontosabban a hasamra telepedett, míg én az ágyamban feküdtem.
A film ezúttal csak a maga eszközeihez nyúlt, s nem változtatott a könyvön. Mellesleg tökéletes volt, pontosan eltalált figurákkal. Még Edward kutya is egyenesen a könyv lapjairól sétált a monitorom közepén lévő tíz centis sávba, ahol a törésvonalak és pacák között valami nagyon fontosat mondott Macon Leary. A szerelemről beszélt. Hogy talán nem is az a fontos, hanem az, hogy kinek érzed magad a másik mellett.
Persze ezt nem lehetett szó nélkül hagyni, és noha az alkalmi turista épp egy másik nő ágya szélén ült, azt mondtam neki, hogy de, a szerelem a fontos, a szerelem éppen az, hogy érzem magam valakinek a másik mellett, méghozzá olyan valakinek, aki éppen megvalósítja az álmait, aki alkot, és aki ad. Nem tárgyakat. Csak egy érzést. Hogy az a másik is érzi magát mellettem valakinek. Köszönöm Macon, de most már szállj le a hasamról. Nehéz vagy.
Filmajánló: http://znn2011.freeblog.hu/search/az+alkalmi+turista/
HÁT VAN OLYAN?
felelt tegnap este a kérdésre kérdéssel Bauer Béla szociológus, társadalomtudós. A Föld sója c. dokumentumfilm kapcsán feltett kérdés pedig pontosan így hangzott: Meg lehet tanítani az önzetlenséget?
Társadalmi tőkének nevezzük az emberek közötti kapcsolatokat, amelyek nagyon leegyszerűsítve olyan erőforrások, amelyek nemcsak működtetik, hanem életben is tartják az adott társadalmat.
A film maga egy ismétlődő adatfelvétellel tartott szociológiai kutatás ismertetésével indult. A kutatást 2002-ben rendezték meg először. A kutatásban résztvevőknek arra a kérdésre kellett válaszolniuk, törődnek-e az emberek azzal, mi történik a másikkal. A kérdésre a megkérdezettek 50 %-a nemmel válaszolt. A kutatást 2006-ban ismételték meg, akkor ugyanazok az emberek feleltek. A nemleges válaszok aránya 80%-ra nőtt.
A Föld sója a 15-16 éves korosztály szeretetszolgálatáról szól. Van néhány iskola, amelyik kötelező jelleggel bevezette a kéthetente egy órás szeretetszolgálatot. A rendszer kötelezőségét biztosan akad olyan, aki megkérdőjelezi, én nem teszem, jól van így. Nem kérdezi meg az ember a két évest sem, hogy akar-e szobatiszta lenni. Szocializálódni muszáj, mert a társadalomban élés feltétele a szocializáció.
A film bemutatja a rendszert. A gyerekek választhatnak, melyik területen szeretnék eltölteni azt az egy órát. Lehet hajléktalanokhoz menni, öregek otthonába, sérült, fogyatékos gyerekek vagy haldoklók közé.
A képernyőn egy fiatal, egészséges kamasz áll. Tiszta szeme rám szegeződik.
- Mi a véleményed az idősek és a fiatalok kapcsolatáról? - kérdezi a riporter, aki láthatatlan, csak a gyerek áll ott, ő tölti be az egész képernyőt.
- Nem tudom - feleli.
- Nincsenek körülötted idős emberek? - próbálkozik tovább a riporter.
- Nincsenek.
- A nagyszüleid?
- Ja, azok vannak.
Azok vannak, igen vannak. A film azt mondja, az idősek, a fogyatékkal élők a mi társadalmunkban kirekesztettek, nincs hasznuk, és ők maguk is értelmetlennek találják az életüket.
Egy férfi ül a padon. Még nem olyan nagyon idős. A tévében süt a nap, a férfi mögött egy barna háztömb. Nincs rajta egyetlen ablak sem.
- Össze kéne fogni, hogy ez ne történjen meg - mondja, - ez kibírhatatlan, ami itt történik Magyarországon.
A kérdés ezúttal nem hangzik el. A kamera tovább vonul, de a film mondanivalója ez. Én is annak érzem, és hosszú idő óta várok arra, hogy valaki végre kimondja.
A szeretetszolgálat legyen szabadon választott, vagy legyen kötelező, mindegy, mi, csak legyen. Neveljük végre a gyerekeinket, ne szabadságot meg pénzt, javakat akarjunk nekik adni, hanem emberséget. Legyenek emberségükben kiművelt felnőttek a mi gyerekeinkből, legyenek bátrak, erősek, legyen bennük mersz kilépni a fogyasztói társadalmak bűvköréből, hogy az, amit társadalmi tőkének nevezünk, felgyűljön, sokasodjon, hogy legyen Magyarországon újra kapcsolat ember és ember között.
PARANCSRA SZÜLETTEK
Născuţi la comandă. Dokumentumfilm, 2004. Romániai történelemkönyv a 60-as évek végétől 1989. december végéig. Döbbenetes. Nem a film. Döbbenetes az, hogy én is itt éltem akkor ezen a földön, nem is messze onnan, a szocialista tömb egyik lakójaként. Akkoriban buborékban léteztünk, minden ember a saját kicsi buborékjában, s ott belül élhető volt, odakinn meg a félelmetes dzsungel, Ceausescu, meg a 770-es rendelet. Születtünk mi is, de ott, Romániában még többen születtek, annyian, hogy végül falhoz állították azt a két embert, akik erről a sok születésről tehettek.
Visszaemlékszem 1989-re, a Ceausescu-házaspár kivégzésére. Akkor sem néztem jó szemmel, valamiképpen gyorstalpalónak tűnt az ítélet és maga a végrehajtás. Ma is ugyanaz a rossz érzés fogott el, s még mellé egyfajta hátsó gondolat: hány évig tűrtük, hogy az az apparátus működjön, irányítsa az életünket. Mert a buborékban jó volt, olyan jó, hogy a közelmúltban végzett közvélemény kutatások alapján a románok jó részének Ceausescu volt eddig az ország legjobb vezetője.
Atya úristen, ébresztő, emberek, ébresztő, keljetek fel, pukkantsátok szét a buborékokat, és legyetek ha nem is világpolgárok, de állampolgárok legalább. Akarjatok jogokat, tisztán látást és igazságot. Akarjátok tudni, hogy mire költik az adótokat, és akarjátok tudni, hogy a sok megszorító intézkedés, ami belőletek szorítja ki a szuszt, az hová csoportosítja ezt a kiszorított szuszt. Ha nem, ne csodálkozzatok. A 770-es rendelet ott a kamrában a polcon. Csak elő kell venni, csak le kell porolni.
A filmben egy román nőgyógyász is megszólalt. Azt mondta, el sem hiszi, hogy megtörtént. Olyan, mintha álmodta volna, olyan, mintha álmodta volna önmagát is az apparátus engedelmes, apró csavarjaként. Nem mondta, hogy ő is felelős a történtekért, s ha mondta volna is, akkor sem radírozhatott volna ki semmit.
Azt hiszem, szükségünk van a gyávákra, kell valaki, aki ott volt, aki elmondhatja, mi történt. Kell valaki, aki nem engedi a következő generációt felejteni. Kell valaki, aki emlékeztet, aki beledugja az orrunkat a sz@rba.
KÖZJÁTÉK/14.
- Mondana valamit az Etűdök gépzongorára c. filmjéről?
Figyelek. A filmet épp most láttam újra, friss az élmény. Katartikus.
- Nem emlékszem rá - feleli Nyikita Mihalkov.
Püff. És hogy Ő, pont Ő nem emlékszik, bennem is zsugorodásnak indul a film.
Mindez több hete történt velem, s én persze nem felejtek. Nem a filmet nem felejtem, hanem az embert. A továbblépés egyszerűségét.
Foto by gortinsky
AZ ADAPTÁCIÓ
szó jelentése a szótár szerint átalakítás,valamely írásműnek egy meghatározott igényű közönség ízléséhez való átformálása, színpadra, filmre való alkalmazás. Én a filmre való alkalmazásba futottam bele.
Hogy miért? Sok oka van. A belső okok talán mindegyek is, mindegy miért ül mániákusan a doboz előtt valaki olyan, aki eddig szinte sosem tette. A "büntetés" persze megvan. Ócska reklámok, vacak filmek, az ismeretterjesztő csatornák dedós, szájba rágós stílusú, évtizedes képkockái. A rettegtetés elektronikus diadalai.
Most meg ez. Az Adaptáció. Pedig válogattam. Meryl Streep neve azt hittem, védjegy. Pedig hát neki is joga van tévedni, nem szerepelhet csupa jó filmben. Nicolas Cage oldalán most egy zagyvaságban működött közre, ami folyamatos közhelypufogtatással, és talán jó szándékkal is próbálkozott interpretálni a világot a filmvásznon, a dobozon át nekem a szobába.
A főszereplő, a forgatókönyvíró szeretett volna egy olyan forgatókönyvet írni, amiből hiányzik az erőszak, ami a szépségről, a virágokról szól. Szeretett volna valami mást, valami egyedit alkotni. Valami jót, valami nemeset. Ebből lett aztán az üldözéses gyilkosság, a hajsza, amikor a főszereplő és ikertestvére egy mocsárban, egy fa hatalmas gyökerének ölében tölti az éjszakát, és nagy igazságokat osztanak meg egymással. Kiderül, hogy a szeretetben nem számít a viszontszeretés, nem számít, hogy esetleg megvet, utál minket a másik, csak a saját szép érzelmünk számít. Az ember akár meg is hatódna ennyi okosság hallatán, ha nem maradt volna benne némi egészséges gyanakvás a doboz iránt, s nem próbálna óvatosan ellenkezni, nem próbálna visszakérdezni, hogy hát hogy is van ez? Szeressek csak nyugodtan, akár egy életen keresztül valakit, aki nem törődik velem, akinek mindegy vagyok, aki esetleg méltatlan, pocsékoljam csak el a napjaim valami olyanra, ami nem ad visszajelzést, ami csak hallgat bennem, óriás árnyakat növeszt, ami pusztítja a földön töltött időm, megfosztva engem attól, hogy valaha viszontszeressenek?
A válasz nem. Egyértelműen nem, és nem is marad kétség, miért nem. Még egészséges vagyok, szeretek gondolkozni, képzelődni, kitalálni, meglátni dolgokat. A rossz filmek helyettem látnak, nem ösztönöznek, és megkísérelnek egészségtelen látomásokat beadagolni.
Azt hiszem, kezdek gyógyulni, kezdem lassan-lassan visszahódítani a hegytetőt, megszabadulni a lejtőtől. Ha vannak önálló gondolataim, ha még szeretném megkopogtatni a TV-ben szenvedő főszereplő vállát, hogy szerintem nem úgy van az, ha még képes vagyok várni emberre, jóra, alkotásra, mindegy mire, akkor még láthatom, adaptálhatom a hegytetőről a világot betűkké, szavakká. Elmondhatom úgy, ahogy gondolom, úgy, ahogy a szép megterem, védtelen szirmokat nyit az emberi lélekben.
UP IN THE AIR - EGEK URA
Egy film arról a tévedésről, hogy a saját csodáink egy másik embernél vannak letétbe helyezve. Mindez persze nyakon öntve rózsaszín cukormázzal, ami a némelykor zseniális fotózással akár feledhető is lehetett volna. Nekem nem tetszett, mert nagyon is kiszámítható húzásokkal terelt egész az utolsó képkockáig. És nem mellesleg hatásvadászattal is próbálkozott, amiből pedig meg már régen kinőttem.
A LÉT ELVISELHETETLEN KÖNNYŰSÉGE
Péntek esti mozi otthon. Nem értettem, hogyan volt képes egy amerikai ilyen filmet csinálni Közép-Európáról. Aztán rájöttem, sehogy. Én kellettem hozzá, hogy európai módra értsem meg. És persze kellett egy író, Milan Kundera.
Mi a könnyű? Élni. Élni könnyű. A napok maguktól keletkeznek és múlnak. Mi az elviselhetetlen akkor? Az ember maga. Hűnek lenni magunkhoz, máshoz, hazához, elvekhez. Boldognak lenni párosan. Egy ritmusra járni, elfogadni azt, hogy a ritmus jelentéktelen a nagy egészhez képes, s éppen ezért könnyű megtartani. Mert nem számít. Nem számítunk sem te, sem én, sem a véletlenek, se egy utolsó éjszaka ajtaján a szám, se a reggel felhőiből lezúduló eső a teherautó ablakán, ami majd úgyis felszárad, elmúlik mindenünnen, akár megérjük a delet, akár nem.
GOOD WILL HUNTING
Egy film a társadalmi osztályok átjárhatóságáról. Arról, hogy ajtók, kapuk, bejáratok mindig vannak, csak mi, emberek nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni a létezésüket. Sok oka van, miért. Vagy azért, alapvetően jól érezzük magunkat ott, ahol éppen vagyunk, habár esetleg nem is illünk oda, vagy mert félünk, vagy pusztán azért, mert gyengék vagyunk, vagy mert oknak hisszük a saját létezésünk egy bizonyos élethelyzetre.
Tulajdonképpen nem számít, miért vagyunk ott, ahol éppen vagyunk. S az sem számít, miért döntünk aztán másképp, hogy miért indulunk. Egyedül az út az, ami megéri, az emberek, akik az úton jönnek-mennek, s akikhez odamehetünk társnak.
A világon mindenféle emberek vannak. Vannak zsenik és buták, szépek és csúfak, jók, gonoszok, és vannak segítők, akik valamiképpen ösztönösen rátalálnak arra a kézre, amelyiket meg kell fogni, ha csak pillanatokra is.
A segítők tudják, meddig maradjanak, érzik a letelt időt.
Good Will Hunting. Egy kapaszkodó az úton. Segítő percek összegyűjtve. Kimondva azok a válaszok, amikre éppen szükségem van. A filmet hónapok óta hajkurászom, talán nem véletlen az, hogy mire eleresztem a vágyam, akkor kerülök a közelébe. Nem tudom, miért van így. Lehet, mások lettek azóta a kérdéseim, lehet, ezek a válaszok mostanra lettek aktualitássá. Lehet, a kulcs a vágyak elengedése.
Mindenesetre az ember szép. Szép a csúnya is, mert szép az esendősége. Szép az, ami esetleg benned visszatetszést kelt. Szép az, akit, amit én szeretek.
És szép vagyok én is, ha te is szeretsz.
És szép az is, ha tiszta szívből azt kívánod, bár egyszer ne lennék végre ott, ahol vagyok. Szép, ahogy jössz, dudálsz, csengetsz, megtörölgeted az ablakot, benézel, és látod, hogy elmentem. Akkor elmész te is, jó utat kívánsz nekem, és te is útra kelsz, ösvényekre szabod a világot, kóborolsz, lófrálsz, fütyörészve lóbálod a kezed, és egyszer majd összefutunk valahol megint. Szép lesz az is mindenképp. Akár megismerjük egymást, akár nem.
És szép az is, ha az ember beszél, ha végre szólni mer arról, amit már látott.
EGY FÉRFI ÉS EGY NŐ
A filmet tulajdonképpen a két színészért nézem meg. Emma Thompson és Dustin Hoffmann. Még a film címét sem tudom. Egy férfi és egy nő az emberi kapcsolatok halójában. Az egyik magas, és legalább ötven, a másik alacsonyabb, és 70 körüli. Elfelejtem, hogy csak egy film. A nő a híd korlátjának dőlve sír egy kapcsolat küszöbén, háttal a férfinek. A férfi vár. A küszöb bármelyik irányt feltételezi. A nő kiabál. Tudja a jövőt, előre diagnosztizál mindent, ami egy férfi és egy nő között tipikusan megtörténhet, aztán valamennyi idő múlva a két ember elvállalja egymást, és karonfogva elindulnak együtt. A nő magas, sokkal magasabb. Nézem őket, happy end, a filmnek lassan vége, én nézem tovább a két sétálót, még mindig milyen magas a nő, mekkora különbség, aztán Emma Thompson lehajol a cipőjéért. Leveszi. Most, hogy a kezében lóbálja a cipőket, minden lehetséges. Olyan egyformán távolodnak a jövő felé. Kicsit aggódom, hogy a nő esetleg felfázik így mezítláb, de hát mindennek ára van.
