Haibun + Haiku bejegyzései 
HAIBUN + HAIKU
Minden reggel ugyanott és ugyanaz. Várom, hogy elmozduljon, de nem. Képtelen reményeimmel sietek el a lompos közért előtt. Időjárta, csapzott fák felettem, silány út alattam. Olyan szilárdak, és tévedhetetlenek, akár a sors, akár az a távolság, ami elválaszt a megnevezhetetlen jótól.
két fa tartja a
t á v o l s á g o t a közért
előtt a fűben
HAIBUN + HAIKU
Az út eleje és vége. Ki mondja meg, melyik melyik? Ki teszi ki a táblákat, az útjelzőket? Ki teríti a síkságot elém, ki hordja a hegyet? Ki vagyok én, aki elindulok, és kivé leszek, aki megérkezek? Ki kérdez, és ki felel? Ki hall, és ki süket, ki lát és ki vak, ki béna, kié a mozdulat, ki osztja a reggeleim, és ki ad a kávémba egy csöpp tejet?
Magam indulok.
Magam érkezem. Egybe
illik a kettő.
HAIBUN + HAIKU
A reggelek törékenyek. Lehetőségek és esendőségek. Összetartozások. Mint például a forró kávé és a bögre. Én és a macska.
két cicafül közt
a monitor pont elég
egy haikura
HAIBUN + HAIKU
Az alvó sötétség átfolyik a határokon. Nincs kint és bent, nincs jó és rossz, menedék a világ mindenütt. Van álmom. Van ébredésem. Lesznek határok. Lesz jó és rossz. Lesz én, lesz egy mozdulat, ami végképp kiszakít: felkel a nap.
kinyílt a sötét
szeme: lámpám fényénél
mocorog a gond
HAIBUN + HAIKU
Éjszakáról éjszakára tenyerembe hullik az arcod. Holdat ringatok minden éjjel. Egyszer majd kinő egy ház felettünk, és a cserepek csörögni fognak hajnalonként a tetőn, amikor az ég lekonyul a holdért, hogy elvigye.
arcvonásaid
sorsvonalakká folynak
a tenyeremben
HAIBUN + HAIKU
Néha történnek az emberrel furcsaságok. Ül az asztalánál. Ráásít a csend, erre ő visszaásít, aztán szomjas lesz, a pohárért nyúl, ami ott terpeszkedik az asztalán kéznyújtásnyira. Az ember szájához emeli a poharat a csenden át. Iszik. Az első korty után rögtön érzi a másféle ízt a pohárban, és ahelyett, hogy rögtön eltolná magától az egészet, kíváncsian kortyol még egyet. Kóstolgat.
nem az én vizem -
a halott jégkockák ott
úsznak benne mind
HAIBUN + HAIKU
Az ablakon át ébred az utca a párnámon. Hallom közelegni a háztetőket, a szelet, az embereket, és hallom azt is, ahogy egy kutya szájában megindul felém az utcasarok. Megtelik a párnám a külvilággal, már alig fér rajta el a fejem. A hajam beleakad a templomtorony harangjába. Bim-bam-öböl szobámban magam talál ma a reggel.
távoli kutya-
ugatással közeleg
az utcasarok
Painting by E. Schiele
HAIBUN + HAIKU
Minden mulandó, aki teremt, az pusztít is, ami van, az egyszer lesz nincs is, de az elveszettek helye sosem tátong üresen. Még az árnyék is halandó kell legyen, hogy helyébe másikat növesszen a nap.
teraszomon a
szék lába is keresztül-
szúrja árnyékát
Foto by Jacquelyn Schechter
HAIBUN + HAIKU
A tárt ajtót betölti a kockás esernyő, s az esernyő alatt a nő. Fapapucsban toporog a küszöbön, menne is és maradna is, de a két érzés kioltja egymást, a nőt odaszögezi a küszöbhöz, ahonnan egészen közelről lehet látni, hogyan úsznak egymáshoz a kertek, hogyan cserél molekulákat a világ saját magával.
vízivilág a
kert: zöld levélvitorlák
úsznak mindenütt
Foto by HarjanS
