Közjáték bejegyzései 
KÖZJÁTÉK/70.
- Ne haragudjon uram, ott én kapaszkodtam!
Az úr hátra sem fordul, úgy felel.
- Bocsásson meg hölgyem, de amikor én megfogtam, üres volt - azzal elengedi a bőrhurkot, a nő mohón utána kap, és végtelenül elégedett. Visszaszerezte.
Körülnézek. Van még üres kapaszkodó, hely is akad, ha nem is túl sok, de valamennyi van. A nő azonban nem osztozkodik. Ami az övé, az az övé. Meg tulajdonképpen az oszt ige ma már nem is divat igekötő nélkül. Megoszt! Az már valami, azt szívesen és virtuálisan. Megosztani azt bizony kell, hogy idén már másodszor a Bahamákon, hogy Dezsőke a nyolcadik toronyórát vette nekem a héten, mert úgy imád, és hogy ilyen az új cuccom, és ilyen a hajam, a körmöm, így vagyok menő, az rendben van. Osztozkodni egy kapaszkodón, az meg nincs rendben. Ami az enyém, azt nem adom. Csak megmutatom. Hogy lássad, érezzed, nekem van, neked meg esetleg még különb van. Vagy nincs, de ezt csak olyan halkan, szégyenlősen írom, utolsó mondatnak.
KÖZJÁTÉK/69.
A férfit figyelem. Magas, sovány, benne rejlik a nyolcadik szűk esztendő is. Technikás. A fehér bottal kikeresi a járdaszegélyt. Mikor megvan, akkor már csak egyenesen előre tart. A bot előre szegezve, s hogy koppan a megálló oszlopán, a tulajdonos irányba fordul, vár. Kész. Megérkezett.
Figyelek tovább. A megálló zsúfolt, és legalább hatféle busz megáll ott. Mihez fog kezdeni a férfi?
Csönd van az emberekben. Az ég széles, elférünk alatta mindnyájan azt a távolságot tartva, ami még épp megkímél minket a törődéstől. Nem a jó szívem tol a férfi felé, hanem a kötelességérzet, a felelősség, amitől nem tágítok, s ami talán az összes emberi kapcsolatom rombolja: ezt keresem alapnak mindenkiben.
A férfi bocsánatot kér még azért is, hogy ráköszöntem. Megmondja melyik busz kell neki a sok közül, és aztán várunk. Együtt leszünk.
A busz másodiknak sorol be a megállóba. Mondom a férfinak, van egy kis gáz, ez a busz nem, hanem a másik, úgyhogy szaladjunk. Szaladunk is. Persze nem bízik bennem, tapogat, kaparászik a botjával, én meg húzom, taszigálom irányba, de megvan a busz, felszállunk, gondolom vége a kalandnak, de nem, egyfelé megyünk.
- Nem igaz, hogy így kell kapaszkodni! Nem látok semmit! Tiszta mocsok lesz az üveg!
A tiráda nekem szól. A nő a legelső ülésen ül. Én a lépcsőn lógok egy tömött buszon, tombol a péntek délután, ráadásul van az a másik is, akinek szeméül szegődtem.
- Hölgyem, önnek ma nagyon rossz napja lehet! - felelem neki végül. Senki sem szól, a férfi, akit felcsíptem, somolyog.
Én szólalok meg megint. A következő megálló stratégiáját állítjuk össze. Hogy nagy valószínűséggel le kell lépünk a buszról, utána együtt újra föl. Úgyis lesz.
Ezúttal beljebb jutunk mindketten. A nő ülése előtt állunk. A nő ül, ül, olyan, mint egy szobor. Aztán csoda történik.
- Nem gondoltam ám komolyan! Én is szoktam úgy kapaszkodni!
Nyelek egy nagyot, és gátlástalanul a szemébe hazudom, hogy nem haragudtam, hogy tudom, hirtelen jött a meleg, hogy fáradt lehet, hogy az ő korában mindez nagyon megviselheti. Pedig de. Utáltam, hogy piszkálódik.
A nő a kapaszkodó kezemért nyúl, és megsimogatja.
Azt hiszem, az őrület így kezdődik. Állok egy lihegő, áprilisi délutánban, egy vadidegen nő miatt óriási gombóc nő a torkomban, mellettem egy ismeretlen férfi, akivel folyamatosan megosztom a képeket, amit a szemem az agyamnak küld.
Lekászálódunk a buszról, hát legyen, mondom a férfinak, karoljunk egymásba, el ne hagyjam. Ügyetlen mozdulatokkal kapkodunk egymás felé, a férfi magas, úgy lógok a karján, hogy alig ér le a lábam.
Nekivágunk a tömegnek. Kettőnknek van két látó szeme és egy fehér botja. Kacagok, jó arány. A férfi profin gáncsol a bottal, az emberek, mint a szöcskék ugrálnak előttünk, és naná, hogy megkérdezem, mindig ezt teszi-e, s a válasz egy finom mosoly, és én is válaszolok, a férfi keze, mint a lepke, olyan könnyű, ahogy elfogom, és rákulcsolom a hosszú ujjakat a kapaszkodóra a megint csak velünk, emberekkel zsúfolt trolin.
KÖZJÁTÉK/68.
A lány hófehér edzőcipőben ül velem szemben. Egyik lába valami sínfélében van, nyilván egy kisebb baleset érhette. A cipő után fekete, tapadós nadrág következik, aztán egy fehér, nagyobb méretű táska, amelyik a lány ölében kuksol. Abból kerül elő a boríték, s a borítékból a levél. Több oldalas. Csuda módra írva, folyóírással. A lány belemélyed. Az arcáról lehullik a metrós álarc, és kinyílik rajta a szerelem. A lány érzi ezt a nagy tavaszt az arcán, és próbálja elrejteni. Becsukja az ablakait, felgöngyölíti a mosolyát. De bizony mindez nem sikerül! Akkor megpróbálja az utolsó lehetőséget. Összecsomagolja a levelet, visszateszi a borítékba. A borítékot a fehér táskába süllyeszti, s mikor mindez kész, átkarolja a táskát. Ül mozdulatlan. Nézem az arcát. A levél ugyanúgy ott van rajta. A lány mosolyog. Egy csipet boldogság azonban legördül az arcáról, pont elérem. Markomba veszem, őrizgetem, nézegetem, és napok telnek el, a lány boldogsága még mindig nálam. Szeretném valamiképpen megőrizni. Ide teszem.
Nem is emlékszem arra, mikor kaptam utoljára igazi levelet. A virtuális világ ezt a részét is megette az életemnek. Utólag persze nincs mit siránkozni, hiszen jól tudom, milyen érzés azonnal választ kapni egy levélre. Az ember el is felejti a várakozás édes bizonytalanságát, aztán a papíron az ismerős betűk boldogságát. Ma már általában nem ismerjük egymás kézírását, és ezerszer előbb ölelkezünk, minthogy felmutassuk egymásnak kézjegyünk. Ez a realitás, és én ma csak azt mondom, örülök, hogy van mire emlékeznem.
A postaládám nem mai darab. A nagyapám eszkábálhatta. Minden nap belenézek. Számlákat várok, szórólapokat. Hírleveleket. Reklámhadjáratok masíroznak onnan felém, s te, másik ember, nem vagy sehol. Talán oda sem férsz, talán eszedbe sem jut, hogy elővedd a tollad egy semmi kis levélért, amikor ott a világháló, s ott vagyunk benne mindnyájan mi is, egyetlen pók zsákmányaként.
KÖZJÁTÉK/67.
A város tetején a nap ül. Napfényben fürdenek az utcák, a házak, napfényben fürdik az a férfi is, aki a legmagasabb. A Gellért téren áll egy kőoszlopon. Körülötte a rohanás kavarog. Siető buszok, csörömpölő villamosok, emberek.
Én a buszon ücsörgök. Szeretnék a férfi mellett állni a szomszédos kőkockán. Odatartozni és hallgatni.
____
A busz kiköp. Átrohanok a gyorsan fáradó zöldön. Napkockákat ugrok keresztül a betonon. Egy pékség. Egy rövidárubolt, bank, a sarok, a drótkerítés, ami az építkezést helyezi biztonságba előlünk.
A bácsit érem utol először.
- Milyen vacak ez a beton! Az embernek kitörik a lába.
A néni a bácsi előtt megy. Hátulról szikla, elölről egy száj. Mondja is.
- Nincs más hátra, veszünk egy új turmixgépet!
Visszagondolok a férfira, arra, amelyik azon a kőkockán áll egymaga. Érteni vélem, hogy a szerelmet miért a hallgatás és az ismeretlenség marasztalja ott a szívekben. Hogy sokszor miért nem ölt testet a lélekben, hogy miért van az, hogy csak pillanatokra mutatkozik meg még annak is, aki nagyon várja.
KÖZJÁTÉK/66.
Két megálló közt vagyok a síneken. Ölemben a hátizsákom, benne egy cipő. A cipő, amit Kegyelmesék a szemétre vetettek, s amit a Kegyelmesék bejárónője nem hagyott ott, hanem haza vitt. A cipő akkor egy darabig ott szolgált, majd pár napja hozzám kéredzkedett halkan és nagyon szerényen.
Most a hátizsákomban csücsül a Kegyelmesék cipője. Szemben velem is ül valaki. Történetesen ismerem. Ő adta a cipőt nekem, mellékesen meg nincsen otthona, mert nem győzte a svájci frankos hitelét. Annál több van, amit győz. Győzi például a vagyonosodási adót, amit a már nem létező otthona után fizet. A fiait, aki közül az egyik focista, a másik autista. A férjét, aki édesen szereti a salátát. Engem, akinek a cipőjét adja.
A világ egyre kerekebb. Látszódnak homályba borult sarkai, hegycsúcsai, amik viszont rendesen a felhőkbe vesznek, mert az ember kicsi, védtelen, néha csak szemüveggel lát jól, néha meg még úgy sem. És mert az embert egy csomó minden a földhöz köti. Például a gravitáció, vagy az a tény, hogy annak idején a repülés helyett a járást választotta. Ha nem így lett volna, én ma nyilván egy pár Kegyelmeséktől levetett használt szárnnyal lennék a síneken.
KÖZJÁTÉK/65.
- A karácsonyi parfüm. Kicsit tömény és édes - mondja a lány a fiúnak. - Kicsit tömény vagyok - teszi még hozzá egy szusszanásnyi hallgatás után.
- És édes.
A fiú kiteszi a pontot. Csókot csattant a lányra, a parfümre. Ahogy kapaszkodik, látom, máris sebes a tenyere.
Az ember azóta szerez olyan könnyen sebeket, mióta a létezés olyan tömény és édes. Legalábbis annak hiteti magát.
KÖZJÁTÉK/64.
A nő festett szőke sátorhaja alatt telefonozik. Olyanokat mond, hogy de gondold át, kérlek, neked lehet, nekem nem, most az egyszer, szeretlek. A telefon láthatatlan végén, ki tudja hol, metrón, buszon, az ágyában, talán egy férfi. A nő annak könyörög. Aztán vége. A nő becsúsztatja a telefont a táskájába, és én kilesem az arcát. Sír. Mindjárt a Keleti következik.
A mobil jó, a mobil praktikus. A mobil mindenkor és mindenhol elérhetővé tesz minket. Lehetőséget nyújt nekünk, hogy átrohanjunk a saját életünkön. És mi meg is tesszük ezt. Sorsfordulóink egy utcasarkon vesznek irányt, vagy egy sötét alagútba robognak velünk. Könnyeink nyilvánosakká lesznek, vigaszul pedig ott van a mozgólépcsőn a szembeszél. Az szárítgatja őket felfelé egy másik ember helyett.
KÖZJÁTÉK/63.
Miki és Árpi mögöttem ülnek a villamoson. Egymással beszélgetnek.
- Timike hogy van?
- Jól.
- Viki, Riti hogy van?
- Jól.
Aztán Árpi csendben marad, de a keze egyfolytában mondja tovább. Miki szüttyög. Pösze hangjai a villamos ablakába fúródnak. A házakhoz beszél. A sínek futását szeretné visszafordítani.
Miki és Árpi nem normális. A szájuk mellett beszél a kezük is, és az embereken kívül a várossal is szót értenek.
___
Délutánba jár az idő, s az időben benne járok én is. Olyan, akár a nagy hordó az elvarázsolt kastély mellett a Vidám Parkban. Szerettem átmenni rajta. Tetszettek az izmos férfiak, akik átmentettek az egyik oldalról a másikra. Vissza persze sosem.
Az iskola kapuja hatalmas és nehéz. Egyedül hámozom át magam rajta, és rögtön a nevem hallom. Odanézek, és egy integető fakanál végén ismerős száj meg a többi testrész.
- Segíts már, nem tudom becsukni ezt a dobozt!
Segítek. Én sem tudom becsukni.
Később a számítógépteremben ez már egyenesen jól jön. Falatozni kezd. A látványba és a szagványba feledkezem: mellettem egy ember erősen fokhagymás zatzikit eszik egy fakanállal. Én bekapcsolom az Illustrator-t, alkalmazkodom a kiadványszerkesztés c. tantárgyhoz. Jönnek is az ablakok össze-vissza, megint a gyötrelmek, az érthetetlen maszkolások és marhaságok, megadom magam, de a fakanalas egy csokit tol elém. A kedvencemet. Mi vagyunk a normálisak. Hát ehhez tartom magam.
KÖZJÁTÉK/62.
Parfétorták kívánság szerint. A hatalmas kirakat áll a reggelben, a város lüktet, él. A kirakat tövében fekete szakállas, bozontos férfi ébredezik. Mocorog egy nyers rózsaszín paplan alatt, amire a gondos kezek nem húztak huzatot.
A busz lassan kihúz a megállóból, a szőke kislány az üvegnek veri az orrát. Zokog. Fején a copfok, a színes csatok, hajgumik a sírás ütemére remegnek. A kislányt tonnányi bánat nyomja, szinte elviselhetetlen, látszik, s az anyja ujja a busz ablakában kinyíló Dunára mutat:
- Nézd!
Nézem. A folyó felszíne tükörsima. A tükör tetején hajók álldogálnak. Karjuk a partba kapaszkodik, hogy el ne sodorja őket az utazás. A nap vakít, s az én utazásom túljut a vízen. A parton meglátom a lovat. Egy domb tetején áll. Vár. A fején egy nehéz felhő van, s a ló kőből. Abból faragta valaki, akinek a szívéből lovak tudnak világgá vágtatni.
Mellettem az ember büdös. Viseltes, zöld ballonját köhögés rázza, s egy mocskos zsebkendőt markába szorítva próbálja elrejteni a tüdejét.
A ló mozdulatlan, mégis eltűnik eltűnik a dombbal együtt. A nap bevilágítja a reggelt, egyetlen sarok, él sincs homályban. A képzeletnek semmi sem marad, minden úgy igaz, ahogy látom.
KÖZJÁTÉK/61.
Már megint nincs kosár, már megint vásárlásban találom magam, már megint megittak a Galádok minden csepp tejet. Elindulok az első kasszától, és minden utána következő alá belesek. Ráébredek, hogy egy kasszafenékvizslató sor utolsó tagja vagyok. Mókás. Megyünk, lépdelünk, azonos távolság és időköz elteltével balra behajolunk. Néha leválik az eleje.
A hegy jobbról nő ki. A kinövés viharos, minden előzmények nélkül történik. Gondolkozom rajta, hogy leverem. Megmászom, és kitűzöm rá a pofátlanság zászlaját, hogy csúcsonugrom és toporzékolni kezdek a tetején, hogy elegem van. Belőle, a közértekből, a tejekből, mindenből.
Míg mindezt latolgatom, érzékelem a kackiás dühfelhőket, amelyek lélekből bodorodnak, és beborítják a világmindenségemet. Hangom nincs, csak hápogok a hegy mögött, közben listát körmölök, minden egyes szerencsétlenségem és balsorsügymenetem vastagon aláhúzom. Aztán kibicsaklik a toll, és gyomorszájon talál egy ótvaros műanyagkosár.
A hegy fordul felém, csúcsán angyali tavasszal édesen mosolyog, és nyújtja a kosarat, hogy előbb nekem.
Az ember gyakran hátsó szándékká lesz, úgy látszik. És úgy is látszik, néha a férfiak előre mennek a csatába, hogy elejtsék a mamutot, s hogy a nő biztonságban totyoghassék mögöttük. Aztán ha megvan a zsákmány, osztanak. Talán ez mégsem változott, talán csak engedni kell őket, hogy előre menjenek, hogy egyáltalán menjenek, ha megérzik a mamut szagát. Kell, hogy ne verjük egymással bilincsbe az életünk.
KÖZJÁTÉK/60.
Már a végállomáson is ott ül a trolin. Nem száll le, csak összébb vackolja magát, a feje egészen benn van a kabátjában. Lecsúszott alak. Fáradt, aludni próbál, s a friss utasok viszolygása üres kört von köré.
A másik férfi is felszáll. Hatvan körüli, szakállas, a kezében csíkos szatyor, ettől eltekintve öntudatos állampolgár. Jelvény a kabátján, a sapkáján. Piros, fehér, zöld. Magyar ember. Odaáll szorosan a kucorgó fölé. Beleüvölt a fejébe.
- A következőnél azonnal szálljon le!
A férfi nem mozdul. Nem szól. Próbál semmivé lenni, passzív jelentéktelenséggé olvadni a trolin. A jelvényes már a kabátját rángatja, tépi.
- Maga büdös! Szálljon le azonnal!
- Ha büdös, minek megy olyan közel hozzá, nagy a troli - gondolom, de mondani mást mondok, azt is csak nagyon halkan. - Tél van. Odakinn hideg.
Nem történik persze semmi. A jelvényes üvölt, rángatja a kabátot, és eltelik egy megálló. Egy férfi lép el mellőlem. Egyenesen a jelvényeshez megy. Beszél hozzá, de nem hallom, hogy mit. Nézem a férfi hátát, a széles vállát, és reménykedek.
A csoda különben megtörténik, hétköznapi módra és nagyon halkan. A jelvényes fogja a csíkos szatyrát, és arrább megy. Látványosan elfordul, és három-négy megálló csend után leszáll. A férfi is készülődik mellőlem. A troli már majdnem a megállóban, a férfi komótosan egy ezrest halász elő a pénztárcájából, és megpróbálja a kucorgónak adni. A kezek találkoznak, s egyik a másikat elutasítja. A férfi leszáll, az a másik, az a büdös, pedig még beljebb húzza magát. Nem kér a jótéteményeinkből.
KÖZJÁTÉK/59.
Minden reggelem a bácsi kék szatyorral. Jégen, fagyban, kavargó havak alatt botorkálva, de ott van, mindig előttem. Hamar fárad. Van egy kerítés sarok, ahová mindig leül. Piheg.
Most vastag hó borítja a sarkot. A bácsi lehajol. Takarít. Aki a járdát söpörte, nem tudta, az a sarok is számít. A bácsi már ül, mikor elmegyek mellette. Belenézek a szatyrába. Újságpapírba csomagolt valamit hurcol. Minden reggel ugyanolyan fontos, hogy a valami a szatyorban legyen, hogy odaérjen. Sosem változik.
A boldogság kék madara elrepült. A kitartás, a hűség kék szatyra pedig egy nagyon öreg emberre van bízva. Akár reménytelennek is nevezhetném a helyzetet.
KÖZJÁTÉK/58.
Minden szín fehérré lett. Fehér bennem a fázás is, fehérek a félelmeim, az útjaim, a bögrémben a tej. Fehér az aluljáró, a fal, a fal fölött az ég, és fehér a bevásárlóközpont is, ahol egy nő ül a padon. Semmi különös, télikabát, sapka. A nő kezében fagylalt. Azt nyalja. A fagylalt színe zöld, élénk zöld, mint a nyár, a semmittevés a fűszálak között, olyan hersegő zöld, mint a megismerés, az első adag boldogság az ember nyelve hegyén.
Ez a nő olyan bátor, amilyen én sosem leszek, gondolom magamban egy fehér gondolatban, míg elballagok mellette. A hátizsákomban kenyér és tej. Vár a fiam.
KÖZJÁTÉK/57.
A madarak röpte. A távolság a szárnyuk alatt. A hideg, amin nem segít sem a kabát, sem a lélek. A férfi a lépcső aljánál áll. Énekel. Első nap alig hallom. Az ötödik napon már az aluljáró másik felében is tudom a hangját. Egy botra támaszkodik az egyik kezével. A másik keze remegő tenyérrel a többiek felé nyúl. Nagy szégyen nem adni neki, de nagy szégyen lenne adni is.
A többiek sodródnak. Egyforma lábuk, kezük, fejük. Tartanak valahová. Együvé simítja őket az igyekezet. A fiú is ott van köztük. Madár. Keze inkább szárny. Embernek gnóm. Madárnak sem tökéletes. A repülés ott ül a szemében. Kérdezni szégyen lenne róla, de szégyen szó nélkül elmenni is mellette egy hibátlan testben.
KÖZJÁTÉK/56.
A pasi szinte az ölemben húzza magára a karszalagot. Sunyi mosolyára előveszem a bérletem, bemutatom, és olvasok tovább. Nem történt semmi. A könyvemből aztán mégis kikiabál egy nő. Zokog. Két kicsi gyerek lóg a karjai végén, könyörög.
- Nézze, minden hónapban megveszem a bérletem! Itt vannak a szelvények! Még ma elmegyek venni, ide van készítve a pénz! Nézze, gyerekeim vannak, becsületes ember vagyok! Ne büntessen meg!
- Nekem is van egy lányom! Egyetemista! - vágja ki Isten, aki kalauz képében ereszkedett közénk. - Maga két napja sasszézik a BKV pénzén!
Szabályok márpedig vannak. Érvénytelen bérlettel, jegy nélkül utazók márpedig büntettessenek meg. Hogy emberből lennének? Kit érdekel? Menjenek gyalog, igenis legyenek alázattal a BKV iránt, aki becsületesen fuvarozza a becsületes állampolgárokat nap mint nap.
Olyan világ jön, amikor nem fog mindenre telni. Az élet tele lesz választásokkal, és a fiziológiai szükségletek kielégítése után jóllakottan nézhetünk majd a Maslow-féle szükségletpiramis csúcsára, ahol az állam és kegyeltjei jóságos mosollyal bíztatnak arra, szaporodjunk, kell a szegény, a megalázott, a szolga az ő termeikbe.
Hogy már most olyan a világban élnénk? Lehet, várj, mindjárt megnézem jobban, rögtön itt van értem a villamosom.
KÖZJÁTÉK/55.
Az ég kék. Arany szélű felhők úsznak a felszínén. A nap az arcommal egy magasságban tündöklik. Reggel van. Munkába megyek, és énekelni kezdek. Az Ébred már a hajnal tündér van műsoron, a csengő hangja résznél élénken és nagyon kifejezően hahaházok, a nap a szívemig süt, boldog vagyok a semmiért, amikor kinyílik egy ajtó. Valaki más is indul a világba.
Hatalmas harákolás. Az a valaki gyűjti a turhát a torkában. Kitűnik a színen, a gazdag ház becsukódik. Látom, hogy egy férfi az. Kicsit oldalra dől, és a felharákoltaktól látványosan és hangosan megszabadul. Köp a világra.
Az ég még mindig kék, az arany szélű felhők is odafönn ringanak. A világ tehát kábé ugyanolyan. Hétfő reggel. Munkába megyek. A dal odavan.
KÖZJÁTÉK/54.
A pasas terpeszben áll. Drága ruhái mind megválogatva, a cipője nyilván kakadubőr, az órája meg egyenesen a toronyból lehet, lánccal. Csak néhány holmit vett, de az a néhány mind elszórva. Betölti az egész szalagot. Én közvetlen mögötte állok. Karjaimban vidám, zöld színű almák. Mosolyognak, de azért nehezek. Egy elválasztóért kepeszkedek. Odahalászom magamnak, leteszem, de az almáknak nem marad helye. A pasi áll, mint a cövek. A pénztáros a csigákkal van, fáradt, lassú és kedvetlen. A pasas egy szatyrot dob a cuccaira. Én az almákkal ölemben a kabátom ujját bűvölöm. Autóhoz szokott. Most szinte fekete, a városi közlekedés megviseli.
Hagyom a kabátom. Felnézek. Abban a pillanatban a pasas is rám néz. Azonnal elmosolyodik. Hanyag mozdulattal összetolja a sonkát, az ananászt és a sajtjait. Több kiló almának ad helyet. Nálam csak alig két kiló van, de azt a két kilót leteszem. Lóg a kezem a koszos kabátujjban. Össze vagyok zavarodva. Holnap mosni kell, és kell időt is hagyni a dolgoknak, hogy megérjenek. Hogy legyen helyem.
KÖZJÁTÉK/53.
A villamos rosszabbik oldala jut nekem. A Duna sivár, rajta a híd kietlen, oszlopai szabályos egymásutánban meredeznek az ég felé. A férfi és a nő ebben a képben bontakoznak ki az ölelésből. A nő felszáll a villamosra. Kezében bojtos, szürke kesztyű, azzal fog integetésbe. A bojtok ide-oda röpködnek a nő csuklója körül. A férfi a megállóban sután mosolyog, integető kezén megvillan az aranykarika. Áll minden. A híd, a villamos, benne a nő, a férfi odakinn. Az ajtók nem csukódnak, s ők a végtelenségig integetnek. Ám a férfi mást gondol. Kezét lágyan a szájához teszi, pillangót csókol rá, azt integeti a nő felé. A pillangó az éppen csukódni készülő ajtón éppen belibben, s megül a nőn. Még mindig reggel van, Pestről Buda felé szaladok az időben, velem van egy villamos is, meg még valami, amit nem tesz szavakká az ember.
KÖZJÁTÉK/52.
Karácsony után járunk közvetlenül. A keddek szürkeségével szívemben sietek a kihalt városon keresztül. Dolgom van. Munkába megyek.
A föld gyomrából fölfelé vezető mozgólépcső szinte üres. Gyaloglok rajta. Igyekszem kifelé a fényre, a levegőre. A villamoshoz. Előttem egy férfi és egy nő.
- Legyen szíves elengedni! - kérem a férfit. Ő áll kívül.
- Rohanjon, mert elmegy a hat húszas! - feleli.
Szóra sem érdemes. Szavakkal el sem tudom mondani, milyen a pihenő városon keresztül dolgozni menni. A mindennapi kenyér muszája. Ez a férfi meg úgy látszik, vele jár.
___
Fenn a megállóban is érződik a karácsony. Egy-két ember áll csak ott. Jön a villamos, elindulok felé. Egy férfi hangja döf hátba.
- Úgysem szólítottam volna meg!
Visszanézek rá. Alacsony ember, hóna alatt táska, kezében papírok. A kellékei. Az ünnep űzhette az utcára. Ilyenkor úgy képzelem, csakis a magányosokat hajtja el otthonról a muszáj. Megsajnálom, és én sem szólítom meg. Nem árulom el, hogy ma reggel talán megálltam volna két percre. Ajándékba.
KÖZJÁTÉK/51.
- Anya, én félek a nénitől! - bök a fejem felé a kisfiú.
Leveszem az ördögsapkám. Fedetlenül, szarvatlan fővel bukok vissza a jegyzeteimbe. A kisfiú felmászik mellém az ülésre. Egy szót sem szól. Átváltoztam, így rendben.
- Köszönöm - mondja a mama.
Nincs mit. A gyerekekkel egyszerű. Csak ráböknek a bajra, és az okos és türelmes felnőttek máris a segítségükre sietnek. Mint a mesében, óriásokká lesznek, királlyá. Ördögből angyallá.
(Azt már csak egészen zárójelben teszem hozzá, hogy azt a bánatot könnyű elsimítani, amit szóvá tesznek. Nem egyszer, nem holnap, hanem azonnal. A pillanat születésekor.)
KÖZJÁTÉK/50.
A hosszasan kanyargó sor kiűz a múzeumból. Meg sem próbálom, rögtön alkut ajánlok. A jegy árából egy könyvet. Az antikváriumok ott sorakoznak előttem. Ki- és bemegyek ajtókon, köszönök, érdeklődöm, sajnálkozunk. Ha nincs könyv, akkor egy nyugodt sarok, egy kávé, egy szendvics. Befordulok az első lehetséges helyre. Odabenn lazulnak, üvöltöznek, az asztalokon műanyag szemét, szag. A mit parancsolsz kérdésre nem parancsolok semmit. A mesék jutnak eszembe.
A városra közben ráhullik az alkonyat. Ballagok. A régi helyek ködlenek elém, a barátaim, az éjfélkor is friss tejturmixok, a szendvicsek salátalevelekkel és tojáskarikákkal. Ebből a mostból most nem kell semmi.
Tanácstalanul indulok hazafelé. Utolsó kísérlet gyanánt az üzletközpont. Járom körbe a kajás shopokat, mert ezek tényleg azok, kirakatukban semmi vonzó, műanyagtálcák és a pénztárgépek mögött az emberek. Műanyagmosollyal.
Elmegyek onnan is. A mozgólépcső gumikorlátjába kapaszkodva visszanézek. Odalenn makett asztalok. Emberbábuk. Egyforma terítékek, egyforma ételek. Az értékválságra gondolok, ami lassan otthonra talál bennem, és ami olyan unalmassá tesz az emberek szemében. Mert szeretnék róla beszélni, beszélgetni, de partnerre nem akadok. Egészen eddig azt hittem, nincs is ilyen jelenség, mert ha csak nálam jelentkezik, akkor lehet délibáb is.
Karácsony másnapján aztán valamiképpen a tévé előtt ragadtam, és csoda történt.
- Ma az értékválság sokkal jobban sújtja a társadalmat, mint akkoriban - mondja Freund Tamás agykutató. Felelni nem tudok neki, mert ő a képernyőn egy egysíkú, negyven centis jelenés, aki nem hall és nem is lát engem. Elönt a sóvárgás egy másik ember iránt, aki inspirál, akivel kicserélhetem a gondolataim. Aki mellett megszűnik végre ez az értékválságfantom, amivel még az ünnepek alatt is délibábozik a szívem.
KÖZJÁTÉK/49.
Egy foghíjat keresek a reggelben. Belepréselődök. Jobbomon a férfi olvassa az ingyenes újságot a nőnek, aki vele van fülnek. Balomon a srác a mostanában örökké vált süteményes zacskót zörgeti. A srác füléből zsinórkígyó tekereg. Az olyan hangos, hogy az én foghíjam is ellehetetlenedik tőle.
Tűrök. Haragszom magamra, hogy nem vagyok képes alkalmazkodni. Mantrázom, a srác ártatlan, nem tehet a zenei ízléstelenségéről. Ahogy arról sem, hogy a nálam lévő hátizsák csenddel van tele.
Egy hirtelen mozdulattal a sapkámba tömöm a kesztyűmet. A bal fülemből tíz üres ujj lefeg. Várom a nyugalmat, de nem jön. Csak magam vagyok, újra és újra látom a bolondot, ahogy összekuporodva húzza meg magát az emberek között, az arcán lakat, a fején egy nevetséges sapka, amit még csak tetéz a belőle fityegő kesztyű.
KÖZJÁTÉK/48.
Rohanunk. Sietünk. Áradunk. Egy ugyanazon faj tagjaiként szedjük a lábunk. Sodrunk és sodródunk. A magas férfi farmerban van, körülötte légüres tér, megszűnt igyekezet. A férfit kitekeri az akarás, a lábai össze-vissza vonaglanak, a teste minden lépésnél csavarodik egyet. A férfi halad. A tömeg elsiklik mellette. Én is. A történet ennyi. Vagy nem sokkal több. A haladás mértéke és milyensége különbözteti meg az embert az embertől. Hogy majdnem egyformák vagyunk, azt mindig is gyanítottam, de hogy ilyen mohón és kegyetlenül azok vagyunk, arra nem számítottam. Attól az egytől kitekeredik a lélek.
KÖZJÁTÉK/47.
Szemben ül velem a villamoson. Feje oldalra dől, a szeme csukva. Csúnya. Meghatározhatatlan korú, inkább csak sejteni, hogy még nem élt eleget, és azt is, hogy húsz év múlva is ugyanilyen lesz.
Bűvölöm. A vastag szemüveg mögül lassan nyit ablakot. Szemhéja felemelkedik, és látom a szemét. Kék. Az ölében nagy táska. Az is kék. Öleli. A boldogság kék madara.
A villamos a Duna fölött száguld. A nő öleli a táskát, hogy el ne szálljon.
KÖZJÁTÉK/46.
Együtt loholunk a troliér. Hárman, csajok, három különböző otthonnal az szívünkben. A troli ajtaja az orrunk előtt csukódik be. Nem egy méterre tőlünk, nem is egy lépésre, hanem pontosan az orrunk előtt.
Este van, csillagtalan, nyálkás sötét. Egyikünk kacag, a másik legyint, és azt mondja, gyalog megyek, a harmadik szamárfület mutat. A troli lágyan beleolvad az éjszakába, kitűnik a semmibe, azaz kivezetődik a semmibe, mert valaki ott ül, ott ül a volánnál. Egy férfi, aki egyszerre hagyott minket ott. Hármat egy csapásra. A vitéz vezetőlegény. Már ha mese szólna róla, és nemcsak egy ócska blogbejegyzés.
KÖZJÁTÉK/45.
A nagy nő menetiránynak háttal vágódik az ülésbe. Szőke. Begörbített karmai között mobil. A karmokon hatalmas, vaskos gyűrűk. Mind arany, ami fénylik.
- Nincs egy vasa sem - üvölti.
Most nyilván kérdeznek tőle valamit, mert megnyugtatólag magyaráz.
- Nem kell aggódni, nem adok neki túl sokat. Jó, megvettem a sörét. De az ágyba jó! Addig, amíg elvagyunk, miért ne?!
Ez az a pont, ahol rémülten összenézek egy másik emberrel. Szerencsére ő is nő, akár én, akár az üvöltő szőke, aki az ágyba jónak veszegeti a söröket. Megfizet. Üzlet ez is, adok, kapok, legyen minden egyenlő. Egy sört megér.
KÖZJÁTÉK/44.
A pasi kérdőjelgörbedésbe merevedve szorongat egy barna porcelán kütyüt a kezében. Félig kilóg a földre, de a másik fele a kütyüvel odabenn van a karácsonyi bazárban, ahol két nő is hallgatja figyelmesen.
A pasi is csupa figyelem, csupa may meg could, a nők igyekeznek odabe, az egyik neki is gyürkőzik. Jó hangosan, tagoltan mondja:
- Víz, aroma, yes!
KÖZJÁTÉK/43.
Hideg este. A hold az esőfüggönybe kapaszkodik, onnan ódzkodik a várostól. Tompán világít, alig látok a pénztárcámba. Nincs százasom. Állok tanácstalanul a közért előtt, elveszetten és megsemmisülten nyomorult száz forint miatt.
A köd öleléséből egy férfi bontakozik ki. Habozás nélkül megkérem. Rászorulok.
- Hát persze! - szorítja a markába a két ötvenest, amit adok neki.
A kocsiban egy húszas van. Nem lehet kiszedni sem belőle. Megnézem a férfi hátát. Egyre keskenyebb, távolodik, és száz forintért nem fogok utána menni. Még többért sem. Ugyanis látszólag élhetetlen vagyok. Odabenn meg az az élhetetlen szívem azért ver, és rendületlenül nem hisz semmiben. Vagy ha mégis, azt nem fogom magyarázgatni annak, aki méltatlan rá.
KÖZJÁTÉK/42.
Mindenki magában ül. Késő van, tisztes távolok lehetségesek. Csöndek zümmögnek át velünk az alagúton állomástól állomásig.
A nőn hosszú kabát, színek, kavargás, nézem, ahogyan felpattan, rohan az ajtóig leszállni. Egy apró, tűzpiros kesztyű hullik ki belőle. Észre sem veszi.
A metró belseje megelevenedik. Többen kapnak a kesztyű után, várjon, hahó kiáltásokkal tartóztatják a nőt, aki szélsebesen visszafordul, mosolyog, nagyon köszöni, és még éppen leszáll.
Odabenn visszasüllyedünk az általános közönybe. Most már tudom, ez csak a felszín, hogy igenis érdeklődünk egymás iránt, hogy nem vagyunk közömbösek, hogy készek vagyunk segíteni, egymáshoz szólni.
Szóval remény az van, csak a kesztyűre kell várni.
KÖZJÁTÉK/41.
A két kisfiú az anyjával utazik. Az egyik egész kicsi, térdel, nézi a kinti világot. A másik nagyobb, komolyan ül, ölében rajzlap, rajta a világ, színek szárnyán lobog a nap. A kisfiú kezében egyetlen aranysárga zsírkréta, azzal húz még ide is, oda is vonalat, hogy égjen, sisteregjen a reggel.
Nem érdemes kinéznem az ablakon. Csak a gyerek ölében lesem a rajzot, vetkezek sapkát, kabátot.
A mama feláll. Felállnak a fiúk is, mennek, a nagyobb kezében szorosan ott a világ, az igazi, a kényeztető, a meleg. Elviszi.
A hely, ahonnan felálltak, szabad, és leül egy másik ember, egy felnőtt. Télikabátja szürke, állig begombolva, arcán lakat, de a szíve teli van rajzolva aranysárga zsírkrétával, fénnyel, tavasszal. Csak én nem látom, nem látom, mert óvatos, félti a kincseit, mert talán ezerszer vesztette el, és szerezte vissza a színeket a világból, mert már túl van mindenen, és most ott ül az út szélén állig begombolkozva a többiek elől.
