Könyv bejegyzései 
DOUGLAS ADAMS: GALAXIS ÚTIKALAUZ STOPPOSOKNAK/4.
Álmában, késő éjszaka az East Side-on sétált a folyó mellett, amit olyan mérhetetlenül beszennyeztek, hogy az új életformák spontán kiemelkedtek belőle és jólétet követeltek, meg szavazati jogokat.
Az egyike ezeknek tovaúszott, integetve.
Ford visszaintegetett.
A dolog a parthoz csapódott, és felküzdötte magát a partra.
- Hi - mondta. - Éppen most teremtettek meg. Teljesen új vagyok az Univerzumnak, minden tekintetben. Van valami, amit el tudsz nekem mondani?
- Phűű - mondta Ford egy kissé meghökkenten - azt hiszem, el tudom mondani, hogy hol találod a jobb bárokat.
- Mi van a szerelemmel és a boldogsággal? Úgy érzem, hogy a mélységnek szüksége van ilyen dolgokra - mondta. - Van itt valahol mélységmérő?
- Valami ilyet a Hetedik Sugárúton találsz. - mondta Ford
- Ösztönösen úgy érzem - mondta a teremtmény sietve -, hogy tetszem neked. Ugye?
- Bájos vagy.
- Ó, nincs értelme hogy kertelj... igazán.
Az összes dolog a környéken óóó-zott, cuppogott meg bugyborékolt. Egy közeli wino érdeklődve figyelt.
- Nekem? - kérdezte Ford. - Nem. De figyelj - tette hozzá egy pillanat múlva -, a legtöbb ember boldogul valahogy, tudod hogy van ez. Van hozzád hasonló odalenn?
- Nézz már meg, öcsi - mondta a teremtmény. - Amint mondtam, totál új vagyok itt. Az élet teljesen furcsa a számomra. Milyen az élet?
Ez olyan valami volt, amiről Ford szakértően tudott beszélni.
- Az élet - mondta - olyan, mint egy grapefruit.
- Ej, és miért?
- Nos, olyan narancssárgás-féle, és gödröcskés a külseje, nedves és tintahalszerű a közepe. És belül magok is vannak. Ja, és van olyan ember, aki felet megeszik reggelire.
Sok minden van, amit sajnálok az életemben. Többek között most már ez a könyv is a listán van napok óta. Sajnálom, hogy vége, hogy nincs tovább, sajnálom, hogy nem örök ez sem, akár a boldogság, a szerelem, az élet. Vagy egy grapefruit.
3,14
Ami a fedélzetet illeti, az csak arra volt elegendő, hogy keresztbe tett lábbal üljek rajta, vagy lefeküdjek születés előtti magzati helyzetben. De nem akarok panaszkodni. Állta a tengert, és meg fog óvni Richard Parkertól. (Yann Martell)
Richard Parker egy bengáli királytigris. A tenger a tenger. Én én vagyok. A fedélzetet én építettem, hogy átkelhessek rajta a tengeren, anélkül, hogy végezzen velem a saját félelmem egy tigris bőrébe bújva.
(A könyvet a szemem sarkából pillantottam meg. A szoba sarkában állt egy düledező polcon, amin a nagyanyám a varrós dobozait tartotta. Kinek mi. Kinek mi a tenger, a fedélzet, s a félelem. Ugyanaz minden, csak épp a neve és a formája más. A cselekmény kötelező ezekkel a meghatározott elemekkel. Úton kell lenni.)
DOUGLAS ADAMS: GALAXIS ÚTIKALAUZ STOPPOSOKNAK/3.
- Az az igazság - folytatta olyan hangon, amely elárulta, milyen nehezére esik uralkodni magán -, az az igazság, hogy pillanatnyilag külön élünk a szó jogi értelmében. Attól tartok, hogy a válás elkerülhetetlen lesz.
A hang ismét elhallgatott. Zaphodnak fogalma sem volt róla, hogy mit is mondjon. Bizonytalanul motyogott magában.
- Azt hiszem, nem igazán illettünk össze - folytatta Gargravarr nagy sokára. - Valahogy sose volt kedvünk ugyanazt csinálni. Folyton a szex és a horgászás körül ment a vita. Végül megpróbáltuk kombinálni a kettőt, de ez - elképzelheti! - katasztrófához vezetett. Most pedig egyszerűen kizárt. Látni sem akar többé...
Újabb tragikus szünet következett. A szél süvítve korbácsolta a síkságot.
- Azt mondja, hogy hálás lenne, ha nem háborgatnám többé, mire én rámutattam, hogy persze, mert mindig a háláson jár az esze, és ezért tagadja meg a jogot tőlem, hogy legalább hálni járjak beléje. Mire ő azt mondta, hogy pont az ilyen okostojáskodástól van tele a hócipője, és ennyiben maradtunk. Valószínűleg ragaszkodni fog a nevem használatához.
- Csakugyan? - kérdezte Zaphod ernyedten. - És az micsoda?
- Farkatar - mondta a hang. - A teljes nevem Farkatar Gargravarr. Azt hiszem, ez mindent megmagyaráz. Nem gondolja?
DOUGLAS ADAMS: GALAXIS ÚTIKALAUZ STOPPOSOKNAK/2.
- Oszd meg és élvezd! - ismételte meg a masina, és kiadott még egy pohárral.
Ez az "Oszd meg és élvezd!" volt az üzleti jelmondata a fergetegesen sikeres Szíriusz Kibernetikai Társaság Panaszirodának, amely ma már teljesen beborítja három közepes méretű bolygó jelentősebb szárazföldi területeit, s amely az egyetlen olyan részlegét képezi a Társaságnak, amely rendszeres profitot hozott az utóbbi években. A jelmondat hárommérföldes, kivilágított betűi az Eadraxon állnak, pontosabban csak álltak, a Panasziroda űrrepülőtere közelében. Sajnálatos módon akkora volt a felirat súlya, hogy nem sokkal felállítása után beroppant a talaj a betűk alatt, s csaknem fele hosszukban rádőltek az irodaépületekre, melyekben számos tehetséges fiatal - immár néhai - panaszbonyolító serénykedett.
Ma már csupán a felső vége látszik a betűknek, s ezekből az alábbi szöveg olvasható ki a helyi nyelven: "Eridj, és dugd az orrod egy disznóba!" A feliratot mostanában kizárólag jeles ünnepek alkalmából világítják ki.
És persze, persze, megosztok én is, ergo én sem vagyok különb. Ha nem is facebook-om van, de van egy blogom. Van egy blogom, ahová leírom a gondolataim, s aztán világgá repítem őket. Most nem is tudom, szégyelljem-e magam mindezért, vagy próbáljak meg hinni benne, hogy nem a lájkolás keltette hullámok azok, amin haladok, hanem a szellem, a lélek gyönyörűsége. Mindenesetre ma kivilágítom a blogom. Jeles ünnep van, boldog vagyok. Elégedett, s ha egy kicsivel többem lenne, nem mondom elférne az is, de ez nem mohóság, csupán annyi, amit mások nyitottságnak hívnának.
A könyv egyébként megint csak kurfli az életemben. Valaki olyan hívta fel rá a figyelmem, akit nem sokra becsülök. A könyvtárban nem volt meg, mikorra másodszorra egy másik könyvtárból szerettem volna kivenni, akkor a Nagy fogta le a kezem, ne. Hogy Neki megvan. Heteket vártam rá, hogy elhozza, s most itt a könyv, a könyv, amit az az ember vett meg, akivel húsz évet éltem együtt, akivel van két közös gyerekünk, s akivel nincs mit mondanunk többé egymásnak.
A könyv jó, olyan jó, hogy képes vagyok magamnak megbocsátani húsz évet. Ha meg ez a legnehezebb húsz megbocsátható, oldódjon a többi is. Menjen, amerre lát.
DOUGLAS ADAMS: GALAXIS ÚTIKALAUZ STOPPOSOKNAK/1.
- Nincs fény - mondta Arthur. - Sötét van, nincs fény.
Ez Ford szerint egyike volt a legérthetetlenebb emberi dolgoknak: az a szokás, hogy a legnyilvánvalóbb dolgokat leszögezik és ismételgetik, például: " Szép napunk van ", vagy " Maga nagyon magas ", vagy " Ó, kedvesem, harminc láb mélyre zuhantál, jól vagy? " A jelenség magyarázatára Ford kidolgozott egy elméletet. Eszerint az emberi lények szája összenő, ha nem járatják. Néhány hónapi megfigyelés és megfontolás eredményeképp elvetette ezt az elméletet, és újabbal állt elő. Eszerint ha az emberek nem járatják a szájukat, akkor az agyuk kezd dolgozni. Később elvetette ezt az elméletet is a benne rejlő rosszindulatú cinizmus miatt, és úgy döntött, hogy alapvetően kedveli az emberi lényeket. Továbbra is borzasztóan zavarta viszont azoknak a dolgoknak a rettentően nagy száma, amelyekről az embereknek fogalmuk se volt.
- Úgy van -egyezett bele. - Nincs fény. - Megkínálta Arthurt néhány szem mogyoróval. - Hogy érzed magad?
- Mint a rosszul fizető vállalat - mondta Arthur. - Egyes részeim folyton kilépnek tőlem.
BERTOLT BRECHT: A KAUKÁZUSI KRÉTAKÖR
Én azt mondom, hogy nem lehet ott élni. Még a reggel szagát sem érezni reggelente.
1973 - PETER SHAFFER: EQUUS
HESTHER Az apja nem engedte tévét nézni?
DYSART Az.
ALAN A tévé halálos méreg.
HESTHER Ugyan!
Frank föláll, s előrejön a kör elejére. Ötvenes férfi
FRANK (Allannek) Lehet, hogy nem veszed észre, de az megöli a szellemet, ha ugyan érted, mit mondok.
Dora utánajön. Ő is középkorú
DORA Ez azért némi túlzás, drágám, nem gondolod?
FRANK Ha eleget ülsz előtte, meg is butulsz egy életre tőle, akár az emberek java része. (Allannek) A lényeg az, hogy szélhámosság. A látszat az, hogy ad valamit, pedig valójában elvesz. Minden perc, amit előtte töltesz, elvesz valamit az életedből és az akaraterődből. Tudatos szélhámosság, érted?
Allan a földön ülve megvonja a vállát
Nem akarok játékrontó lenni, öregem, de az olvasást semmi sem pótolja. Nem szeretsz olvasni? Mi bajod a könyvekkel?
ALAN Nekem semmi.
FRANK Tudod, magadban most azt gondolod,, hogy ne üssem bele az orrom a más dolgába, de ez tulajdonképpen az én dolgom... Kész gyalázat, ha az ember belegondol. Te, a nyomdász gyereke, soha a kezedbe nem vennél egy könyvet! Ha mindenki olyan lenne, mint te, elveszteném a kenyeremet, ha ugyan érted, mire gondolok.
DORA Akárhogy is, Frank, változnak az idők.
FRANK (Megfontoltan) Változnak, Dora, ha az ember hagyja, hogy változzanak. Nagyon kérlek, holnap reggel vidd vissza a készüléket!
ALAN (fölkiált) Ne!
DORA Frank, ezt ne!
FRANK Sajnálom, Dora, de ezt a tárgyat nem tűröm tovább a házban. Én a kezdet kezdetén megmondtam, hogy nem kell.
DORA De drágám, manapság mindenki nézi a televíziót!
FRANK Igen, és mit látnak? Értelmetlen erőszakot! Értelmetlen vicceket! És egy röhögő hülye ötpercenként megpróbál a nyakukba varrni valamit, amire semmi szükségük, csak hogy így tartsák életben a gazdasági rendszert.
---
Később Dora, az anya, lemond a fiáról, mert belé költözött a "Gonosz. A Gonosz létezik." Dysart, az orvos az, aki megpróbálja a fiút a normalitás viszonylag tág határai közé terelni, de közben magának is kétségei vannak. Vajon boldogít-e a normalitás, az egyformaság, az, hogy nem különbözök lényegesen és határozottan a többitől? Van-e joga arra bárkinek, hogy elvegyen valami olyasmit, ami a túlélést, a biztonságot, az értelmet adja a mindennapoknak?
A válasz természetesen igen. Joga és kötelessége az orvosnak minden olyan embert a normálisok közé terelni, aki veszélyezteti a normálisok társadalmát. Ez közérdek.
A drámát évtizedekkel ezelőtt olvastam először. A napokban újra a kezembe került. Válaszokat adott egy központi kérdésre. A generációk közti szakadékot nem megszüntetnem kell, hanem pallót kell tennem, hogy átérjek a fiaimhoz. Nekik az új világhoz, az új időkhöz kell alkalmazkodniuk.
Hogy velem mi lesz? Vagyok, aki vagyok. Végképp megmaradok magamnak. Azok, akik mellettem élnek, szintén ilyenek. A "régi" erkölcsiséggel, ezzel a "poros" becsületességgel, ami van. Persze néha bekapcsolom a tévét, megnézem, mi van benne. De inkább olvasok. Könyvekből, emberekből.
EZ MEG SEM TÖRTÉNHET
- Aludj - szólt rá a férfi, és elfordult, hogy elnyomja a csikket. - Próbálj aludni. Időben föl kell kelnünk, ha folytatni akarjuk az utat a folyón lefelé.
- Nem tudok szeretni - mondta a nő panaszosan. - Ha megölellek, egész idő alatt az jár a fejemben, hogy a karom csúnya. Ha csókollak, úgy érzem, nem tudlak úgy csókolni, ahogy neked jó. Biztosan ellenszenves vagyok neked.
- Minden nő egyforma - mondta a férfi. - Aludjál. (Mika Waltari)
1939. Egy férfi és egy nő marad egyedüli utasnak egy repülőgépen, amit a készülődő háború éppen csak felszállni enged, s amelyik viharba kerülve a közeli repülőtéren nem kap leszállási engedélyt: lőnek rá.
A történet a kényszerleszállás után kezdődik. A férfi és a nő megmenekül. Nincs nevük, nincs az országnak sem neve, ahová kerülnek. Nincs semmi más, ami számít, csak a puszta élet, az ételek íze, a bor, a lélegzet, amit újra és újra venni képes az ember.
A múlt azonban ott van, a férfi azt mondja a nőnek, nincs különbség ő és a többi nő között.
Nem tudom, valóban nincs-e. Remélem, mire elolvasom a kisregényt, lesz. Végképp értelmetlen lenne bármi, amit teszek most, vagy tenni fogok a jövőben, ha csak a nagy egész számítana. Lehet, van isten, aki fölülről nézve csak a gépezetet látja, de a fogaskerék az ember.
Szeretném hinni, hogy az én történetem különleges. Hogy gyönyörű, és hogy megismételhetetlenül egésszé és kerekké én magam teszem, hogy a közömbösség, ami most hirtelen megszállt, egyszer csak oszlani kezd, kisüt a nap, és megmelegszik a szívem.
A NYUGALOM
Nem most olvasom először, és először sem véletlenül került a kezembe. Most sem igazán. Odajártam a könyvtárban a B betűhöz, de másik könyve sosem volt ott, mindig csak ez. Levettem hát a polcról újra.
Nem értem minden sorát. Többet értek belőle, mint néhány évvel ezelőtt, de nem mindent. S katarzis helyett a rettegés van bennem, mi lesz, ha pár év múlva megint elolvasom. Mi lesz, ha megértem, ha pontosan a helyére kerül minden mondata, minden szaga. Mert lesz harmadszorra. Úgy látszik, még mindig keveset éltem ahhoz, hogy ne lehessen.
"Amennyit tudok a szabadságról, azt akkor tudtam meg, amikor elköszöntem Berényinétől és elindultam a Kálvin tér felé. Már abban az esetben, ha szabadság alatt nem a berepülő pilóták eufóriáját értjük, vagy a választási jogot, vagy, hogy erkölcsi normáink szerint ítélhetünk és dönthetünk, s e döntés ráadásul kivételesen egybevág a legtitkosabb vágyainkkal és érzelmeinkkel. Ha a szabadság nem a fehér papír fekete tintával. Ha nem négy kifeszített húr, vagy tízezer orgonasíp. Ha nem remetebarlang, meg nem is az a pillanat, amikor megáll Isten kelléktári vekkere és valami szétfeszíti a bordák ketrecét. Szóval legjobb, ha szabadság alatt most valami olyasféle állapotot képzelünk el, amelyben immár semmi nem köt a minket körülvevő világhoz. Nincsenek vágyaink, indulataink és félelmeink. Mondhatni: se célunk, se céltalanságunk, s még azt se tartjuk számon, hogy ez a vákuum immár nem zavar. Furcsa, leginkább jellegtelen állapot a szabadság. Semmi köze a közönyhöz, mert az óhatatlanul cinikus, meg semmi köze ahhoz, amikor minden mindegy, mert a mögött azért mégis ott lapul a szégyen vagy a remény. Ha már minden mindegy, az még igen emberi. Úgy is mondhatnám: a szabadság nem embernek való állapot." (Bartis Attila)
Foto by Bartis Attila
ÍGY AZTÁN, MUNKÁRA FOGVA
törődőképességét, nevelni kezdte magát a férje iránti szerelemre. S tette ezt oly módon, hogy képzeletben fölparcellázta a férjét, testileg-lelkileg alkotórészeire szedte széjjel, fölosztotta ajkakra, beszédfordulatokra, előítéletekre, és így tovább... röviden: szülei lyukas lepedője őt is megbabonázta; eltökélte, hogy részletekben fogja megszeretni a férjét.
Mindennap más és más részletét választotta ki Ahmed Szinainak, s egész lényével erre a darabkára összpontosított, míg teljesen meg nem ismerte, míg meg nem érezte, hogy kedvelni, majd érzéssel szeretni kezdi. Ily módon lett imádója Ahmed túl harsány beszédének, megszerette a dobhártyáját sértő, tagjait reszkettető hangot; megszerette férjének azt a különös szokását, hogy reggelente csak addig jókedvű, míg meg nem borotválkozik - a borotválkozástól egy csapásra szigorú lett és mogorva, üzletszerű és távoli; megszerette a keselyöldökű szempárt, amelynek kietlen-tétova pillantása mögött, Amina bizonyosra vette, lelki jóság húzódott meg; kedvét lelte abban is, hogy az alsó ajka eléje biggyed a felsőnek; szerette még a férje alacsonyságát is, ami miatt pedig örökre le kellett mondania a maga sarkú cipőiről... Te jó isten - gondolta Amina -, millió és millió szeretni való dolog van minden emberben! - De nem csüggedt el. (Salman Rushide: Az éjfél gyermekei)
A szerelem a részletekben rejlik. Amina hosszú éveken keresztül megszereti férje összes részletét. Mire sikerül neki, addigra meg is hal.
Talán ez az élet, az életben maradás titka. Addig, amíg van miért, addig, amíg tudjuk ezt a miértet, tart az idő. Ha megszületik a válasz, kinyílik egy ajtó, és ha nem jut eszébe az embernek egy újabb kérdés, menthetetlenül veszít.
És mi van akkor, ha szánt szándékkal nem akar többé kérdezni?
MINEK NEVEZZELEK?
"A kéjet, amit egy ital viz ád,
Szomjam hevével kell kiérdemelnem,"
Aki nem tud megszomjazni, aki előtt mindig ott az a bizonyos pohár víz, az sosem fogja érezni ezt a fajta kéjt.
Beleragadt a fejembe. Erre születtem, erre az örökös vágyakozásra, és néha megérint valami, amire azt hiszem, talán ez az, de olyan viharosan elmúlik, hogy nem tudok rá visszaemlékezni. Nem tudok megbizonyosodni.
Az élet kábé ez. Hajsza valamiért, aztán mikor benne vagy, már nem is az, vagy ha az, olyan mulandó és megfoghatatlan, hogy nem is érted, hogyan volt teste rád találni.
És tulajdonképpen mi különbség van férfi és nő között? A drámát egy férfi írta, a szavakat, ezt a fajta szomjúságot Madách egy férfi szájába adta, és most én érzem mindezt, én, aki valamiféle próbatételből nőnek születtem.
Vagy inkább mondjuk úgy, embernek?
BÁRMI LEGYEN IS, AMIT AZ ÉLET MAGÁBA FOGLAL
"Therese tudta, mi zavarja az áruházban. Olyasmi volt ez, amit meg sem próbált elmagyarázni Richardnak. Arról volt szó, hogy az áruház felerősítette mindazokat a dolgokat, amelyek mindig is zavarták, amióta az eszét tudta. A céltalan cselekedetek, az értelmetlen tennivalók, amelyekről úgy érezte, megakadályozzák abban, hogy azt tegye, amit tenni akar, amit tehetne. A komplikált eljárások a pénzeszsákokkal, a kabátellenőrzésekkel és a blokkolóórákkal, amelyek még azt is megakadályozták, hogy az emberek a tőlük telhető legnagyobb hatékonysággal szolgálják az áruházat - az érzés, hogy senki sem képes kommunikálni senkivel, és teljesen rossz színvonalon él, úgy, hogy az értelem, az üzenet, a szeretet, vagy bármi legyen is az, amit minden élet magába foglal, soha ne találja meg a kifejezési módját." (Patricia Highsmith)
A könyvet 1952-ben adták ki Amerikában. Félelmetesen magyar 2012-ben. Ez a két mondat akár elég is lenne magyarázatul, miért is tartom olyan fontosnak ezt a pár sort. Azonban lehet, nem mindenki képes átérezni a dolgot, nem mindenki dolgozott már multinál, nem mindenki találkozott már az értelmetlenség megalázó közönyével. Mindez lehetne akár szerencse is, de az élet az olyan, hogy mindennel megpróbálkozik, csak hogy megtörje az embert.
Ma multinál dolgozni tehát semmiben sem más, mint 1952-ben ugyanezt tenni Amerikában. Visszafelé kapitalizálódnánk hát?
A héten beszélgettem valakivel, aki a Kádár-korszakban cseperedett, felnőtté is ott vált, akkor tette le annak az életnek az alapjait, amit most él. Vállalatgazdaságtant tanít, és azt mondja, akkor jobb volt. Nem volt ember embernek farkasa. Igaz a besúgók akkor is megvoltak, de ezt az élet velejárójának tartották. Mesélte, hogy pontosan tudták, ki az, és gyakran elő is fordult, hogy maga a besúgó kapta el őket a munkahelyen, hogy jelenteni kell, mondj már pár szót!
A történetet pár napja hallottam, de nem hagy nyugodni. Megerősíti bennem azt, hogy az ember örökösen két rossz közül válogathat, hogy minden küzdelem helyszínéről a kisebbik rosszal a zsebében távozik "győztesen".
Keserű győzelem ez, mint ahogy keserű ez az u.n. demokrácia is, ahol szabad az ember. Szabad neki nem is embernek lenni.
A KUDARCOK SUGALLATA
"Az információk egy részét tudatosan keressük, mert döntési helyzetben vagyunk: szeretnénk vásárolni, munkahelyet változtatni, utazni, építkezni, pénzt befektetni, megszépülni, szeretkezni, gyereket nevelni, tanulni, gyógyulni, szóval a hétköznapi életben ezt-azt megtenni: kudarcok nélkül élni." (Nógrádi Gábor: Ide nekem a címlapot is)
Én különben a hétvégi életem élem. Szokványtalanul heverek a fürdőszoba kövön, próbálok kikapcsolni, próbál nem érdekelni, hogy a fiúk nem tanulnak, hogy ingajáratot működtetnek a spejz és a számítógép között, szóval a felszínen olvasok a médiakapcsolatok művészetéről, a mélyben pedig átforgatom az olvasottakat a saját életembe, az emberi kapcsolatok művészetébe.
Van mit tanulnom. A kudarcok persze mindig azt sugallják, hogy van sikeres út is, csak a helyes irányba kell elindulni.
KINEK-KINEK RÁNCA, SZEMÖLCSE
"...e könyvecske szerzője Marosvécsen és Teheránban ugyanazon gondnak a szorításában járt-kelt, nézelődött – más szóval: a mezőségi asszonyok ősi példája szerint az úti reménységgel együtt magával vitte itthoni fonnivalóját is. Nem a gondok fitogtatásaképpen, hanem abból a kényszerűségből, amellyel ki-ki a maga szemölcsét, ráncát viseli.
Itthoni fonnivaló nélkül – úgy gondolom – nem is érdemes utazni; az embert megöli a világ végtelen közönye."
Sütő András talán valamikor a 60-as évek végén találkozott a világ végtelen közönyével, s annak mutatta fel az itthoni fonnivalót. Bizonyára akkor még megmenekült.
Azóta eltelt sok évtized, és a világ közönye beszivárgott a fonnivaló közé. Itthon ülök a konyhában egy nevetséges plüssmamuszban, fogom a fejem, mennék, maradnék, nem találom a helyem, felkavar, összetör, megérint és eltaszít: ez az életem.
ÉS CSAKUGYAN RÁJÖTTEM:
életem első leckéje: senki sem nézhet örökké farkasszemet a világgal.
(Salman Rushide: Az éjfél gyermekei)
SALMAN RUSHIDE: AZ ÉJFÉL GYERMEKEI
Most hozzák haza a halálát, selyembe csavarva.
Nem engedték meg, hogy lássam Narlikár doktor halálát, sáfránykoszorúkkal borított keskeny, kemény ágyán; de így is megtudtam mindent, mert a híre messze túlszállt a halottas szobán. A Birtok szolgaszemélyzetétől tudtam meg a legtöbbet; természetes volt számukra, hogy a halálról nyíltan beszéljenek, noha az életről hallgatni szoktak, mivel az életben úgyis nyilvánvaló minden.
EGY MINIMUM FÉLMŰVELT BEJEGYZÉS MÉG 2009-BŐL, AMIKOR ELŐSZÖR FELFIGYELTEM LEGEZA ILONA KÖNYVISMERTETŐIRE
„A művelt olvasó művelődéstörténeti korrespondenciák tömegére lelhet a műben, a kevésbé művelt pedig groteszk kalandok sokaságában gyönyörködhet.” (Legeza Ilona)
Most mindenesetre rághatom a körmömet, hogy elég művelt vagyok-e fellelni Umberto Eco: A tegnap szigete c. könyvében a művelődéstörténeti korrespondenciákat, vagy csupán a kalandok sokaságában gyönyörködhetek.
Tulajdonképpen, ha megbocsát, mindegy is. Én olvasni fogok.
MEG NE PRÓBÁLD, AMÍG NEM JÖSSZ RÁ, HOGYAN KELL VISSZAJÖNNI
Az éhségsztrájk, amely azzal a nappal kezdődött, kis híján halálos párbajjá fajult. A Nagyasszony állta a szavát: az étkezések alkalmával egy üres tányér nem sok, annyit nem tett a férje elé. Aziz doktor azonnal megtorló intézkedésekhez folyamodott: házon kívül egy falatot sem volt hajlandó magához venni. Az öt gyerek elnézte, hogyan fogy napról napra az apjuk, miközben anyjuk zordan osztogatta az ételt. - Egészen el fogsz tűnni? - kérdezte érdeklődve Emerald, s féltő gonddal tette hozzá: - Meg ne próbáld, amíg nem jössz rá, hogyan kell visszajönni. - Aziz orcái ijesztően beestek, még az orra is megsoványodott. Csatatér lett a teste, s fogyatkozott napról napra. Így szólt Aliához, elsőszülöttjéhez, az okos gyerekhez: - A háborút a csatatér mindig jobban megszenvedi, mint maguk a hadviselő felek. Így van ez rendjén.
(Salmar Rushide: Az éjfél gyermekei)
ÉS Ő EL IS ALSZIK
Előfordul, hogy Soul nem tud aludni, forgolódik a párnán, és azt kérdezi, ébren vagyok-e. Esetleg nehéz nap van mögöttünk: viták, félreértések, újabb apró szakítás, parányi fogaskerékváltó-zökkenő. Fekszik a hátán a régi priccsen, és tűnődik. Kialakul-e egyszer? Jó-e neki, jó-e nekem, lehetünk-e egyáltalán boldogok, megszorításokkal legalább? Talán el kellene utaznunk, veti föl. Valaha olyan nagyon akartam.
De én azt mondom, nem. Minek? Hiszen utaztunk idáig is, utazunk, mióta élünk, és még tart. Nem maradunk meg egy helyben, mert nem is lehet. Aludjál, mondom.
És ő el is alszik.
(A. Tyler: Minden földi jó)
ANNE TYLER: MINDEN FÖLDI JÓ
- Néha arra gondolok - mondta -, hogy folyton ugyanazt a leckét dugják az orrunk alá, újra meg újra ugyanazokat a tapasztalatokat sulykolják belénk, hogy egyszer végre jól vizsgázzunk. Keringenek körülöttünk a dolgok.
A ringlispíl jutott eszembe, a kis pöttyös lovak. Az olyan kedves, olyan megnyugtató szerintem. De Saul becsapta a Bibliát, és felém hajolt, tekintetét az enyémbe fúrva.
- Folyton visszajönnek, míg meg nem oldjuk őket - mondta. - Míg meg nem bocsátunk, bele nem törődünk, míg nem döntünk helyesen. Míg nem tesszük, amit eleve kellett volna.
ANNE TYLER: FEKETE BÁRÁNY
Elsőre gyenge könyv Az alkalmi turista után. A történet fekete báránya egy férfi, aki rosszul indul a saját életében, de aztán talál magának egy helyet, ahol képes jó, és ami még ennél is fontosabb, megbízható lenni. Onnantól fogva aztán éli szépen azt a megtalált életét. Már csak a családi angyal hiányzik neki, aki immár hagyományosan megjelenik az övéinél.
A férfi várja, keresi az angyalát, aki egy szép napon fel is tűnik az életében. Aztán nemcsak feltűnik, hanem ott is ragad. A fekete bárány mellé kerül egy hófehér is, egy közönséges, mindennapi bárány, megszokásokkal és szimpla, futószalagon készült vágyakkal. Hogy a két bárány útja elválik, az egészen biztos, már csak az a kérdés, hogyan.
A Fekete bárány hétköznapi könyv. Nincs benne semmi különös. Arról szól, hogy a kapcsolataink merő önzésből köttetnek, meg arról, hogyan akarjuk igába hajtani a másikat, lekötelezni, adóssá tenni egy életre. És valamiképp arról is, mennyire unalmasak leszünk, ha sosem térünk el a megszokottól, és hogy néha pont abban kell bízni, akiben nem szabadna, mert csak a lehetetlen kínálja tálcán az angyalokat.
Ha valaki eddig ezeket a dolgokat még nem vette észre, akkor mindenképp ajánlom ezt a könyvet. Ha valaki tudni véli ezeket az igazságokat, de még nem látja kristály tisztán, akkor is érdemes elolvasni, s olvassa el nyugodtan az is, aki így él, így cselekszik, pusztán azért, hogy tudja, mire számíthat a jövő csütörtökön.
EGY MONDAT
Én meg arra tanitgatnám a szivemet, hogy ollyat sose akarjon amit el nem érhet. (Alice Walker: Kedves Jóisten)
ROBERT FULGHUM: MÁR LÁNGOLT, AMIKOR RÁFEKÜDTEM
Valamelyik bulvárlap közölte a hírt, amely pusztán abból állt, hogy az egyik kisvárosban riasztották a tűzoltókat, mert egy ház egyik emeleti ablakából füst gomolygott. A csapat behatolt a házba, ahol egy férfit találtak a füstölgő ágyon. Miután kimentették, a matracot pedig eloltották, feltették neki a kézenfekvő kérdést:
- Hogyan történt?
- Nem tudom. Már lángolt, amikor ráfeküdtem.
Az eset bogáncsként tapadt lelkem harisnyájába. És egy mondásra emlékeztetett, amelyet valamelyik könyv ajánlásából másoltam naplómba: "Quid rides? Mutato nomine, de te fabula narratur." Latinul van. Horatiustól való. "Nevetsz? Ha megcseréljük a nevet, terólad szól a meséje."
Már lángolt, amikor ráfeküdtem.
Sokan ennyivel be is érhetnék a sírkövükön. Egy mondatban egy egész élet. Csöbörből vödörbe. Kerestem a bajt és mihelyt megtaláltam, belekeveredtem. Először az ördög sugallatára cselekedtem, azután már magamtól.
____
Amikor a gyermekeim még kicsik voltak és a papájuk happy enddel próbálta befejezni az esti meséket, egyikük mindig megkérdezte: "És AZTÁN mi történt?" Ugyan hogy mondhattam volna el nekik, hogy Hamupipőke rájött: lábfetisiszta fickóhoz ment feleségül, meg hogy az üvegcipő szorít, mint a rosseb? Hogyan mondhatnám el nekik, hogy a béka, amit a hercegnő megcsókolt, talán herceggé változott, de továbbra is egy béka lelke lakozott benne, és reggelire zabpehely helyett legyeket evett? Ahogy én a való életet ismerem, ezek nem is olyan lehetetlen válaszok az és-aztán-mi-történt kérdésre.
LEGEZA ILONA NEM KEGYELMEZ
sem nekem, sem Németh Lászlónak, sem a kicsi Lőrinckének, a későbbi nagy, felnőtt Máté Lőrincnek, a középső fiúnak, aki mert a regényben sem kap elég figyelmet, csupa olyasmit követ el, ami végül is földrengést okoz a családban. Lőrinc állandóan kilóg. Először csak lelkileg, aztán már fizikailag sincs ott. Elmegy, nyakába veszi a világot, olyannyira, hogy Legeza Ilonánál már meg sem születik.
Részemről az internet egy olyan felület, ami felé örökös gyanakvással fordulok, s hogy ez nem változik, ahhoz köze van az ilyen fals, rémítő mellényúlásoknak is, mint Legeza Ilonáé.
"A helyszín Csomorkány, egy poros alföldi város, amelyben nem nehéz ráismerni Hódmezővásárhelyre. Eszter kislánykorának központi alakja édesapja, a sokat vállaló, az elesettekért kiálló, Csomorkányt igazi európai várossá tenni akaró ügyvéd. Amikor az első világháború után Eszter férjhez megy Józsihoz, egy fiatal, a technikáért bolonduló gyógyszerészhez, egy Csomorkány melletti községbe költöznek, s talán itt, a "lajosfalvi paradicsomban" a legboldogabb. Aztán egy kis kerülő után visszakerülnek a városba. Házasságukból egy fiú és egy leány születik."
A link egyébként itt van, ezen lehet elolvasni a teljes szöveget: http://legeza.oszk.hu/sendpage.php?rec=li1584, ha valaki kételkedik, hogy létezik ilyesmi. Ha csak a szerzőre és a könyvre keres rá az ember, rögtön második találat a Legeza Ilona-féle könyvismertető. De minek, könyörgöm, minek?
ANNE TYLER: AZ ALKALMI TURISTA
Ez a remény most szánalmasnak látszott. Körülnézett a teremben: a legtöbb asztalnál ültek már, és senki sem evett magában. Csak Macon volt egyedül. Kihúzta magát, és méltóságteljes ábrázatot öltött, de tudta, hogy belül közel van az összeomláshoz. És amikor a pincérnő meghozta a mankóit, és felállt, hogy távozzék, úgy érezte, nem csoda, ha szinte kétrét görnyedve kell lépdelnie, ha álla mélyen a mellére horgad, s a könyöke olyan sután áll el a testétől, mint a madárfiókák szárnya. A vacsorázók megbámulták, ahogy elhalad előttük. Némelyik vigyorgott. Ennyire nyilvánvaló volna a balgasága? A két templomjáró idős hölgyhöz ért, s ekkor az egyik megrántotta a kabátujját: - Uram, uram!
Macon megállt.
- Az a gyanúm, az én mankóimat adták oda magának - mondta a hölgy.
Macon lenézett a mankókra. Természetesen nem az övéi voltak. Két aprócska jószág - alig nagyobbak gyerekméretűnél.
LEGYÜNK ELNÉZÉSSEL
minden emberi balgaság, hiba, bűn iránt, meggondolván, hogy ami előttünk van, az bizony a magunk balgasága, hibája és bűne: mert éppen az emberiség hibái ezek, melyhez mi is tartozunk, s ezért magunkon hordozzuk mind a hibáit is, tehát azokat is, amelyeken most felháborodunk, csak azért, mert épp e pillanatban nem nálunk kerültek napvilágra. (Schopenhauer: Parerga és Paralipomena)
A Schopenhauer-terápia Irvin D. Yalom tanítóregénye. Olvasása mélyen megrendített saját magamat illetően. Az érzésre úgy hiszem régen készen álltam már, csak egy lökés kellett, ami előidézze.
Azok az emberek, akikről a könyv szól, mind én vagyok, s minden hibájuk, tévedésük az enyém. A könyv egy vészcsengő, egy utolsó utáni pillanat a lényeg, az élet tudatos megragadására. Esély arra, hogy a múlt hibái feloldódjanak, a jelen, a most kapuja megnyíljon előttem, s az, ami lesz, ne legyen több, vagy fontosabb, mint egy álom.
NÉMETH LÁSZLÓ: ÉGETŐ ESZTER
- Az embernek le kell égnie időnként - húzódott be Méhes egész a makszimák közé. - Tíz évenként egy leégés, erre éppolyan szükségünk van, mint a tavaszi hámlásra.
.......
Az ember akkor ismeri meg magát, ha mindenét elveszti.
NÉMETH LÁSZLÓ: ÉGETŐ ESZTER
"Tán mégiscsak meg lehetne győzni róla, hogy ennek nincs semmi értelme. Meg kellene engedni neki, hogy lebeszéljen mindent a szívéről. Az a baj, hogy ő maga olyan nehezen beszél. Azt hiszi, más is megérez mindent egy jelből. Pedig az embereket meg kell ostromolni a szavakkal.
...
- Az lehetetlen, hogy lélek és lélek közt ne legyen út."
A könyvet már olvastam valaha, s most, hogy újra kézbe vettem, Égető Eszter szívszorítóan tiszta alakja bűvkörébe von: makacsul hiszek én is a jóban azáltal, hogy magamat sem látom másnak, csak valaki olyannak, aki jót érdemel végre.
1973.
Mi itt, a bágyadt sas árnyékában, láttunk már annyi vihart, hogy halljuk ugyan, hogy a levegő szennyeződik, a víz fogy, meg hogy mi van az atommal, a permanens háborús veszéllyel, a túlszaporodással, de olyan sokáig nem volt semmink, hogy egyelőre jobban leköt egy megvásárolható kocsi, egy ház, amit magunknak építünk - az öröm lehetősége. Van veszély, persze hogy van. Nemigen gondolunk rá, mint ahogy nem igen gondolunk a sírra se, amibe tömegesen vagy egyénileg belekerülünk.
(Szabó Magda: A szemlélők)
A KÍVÁNSÁGOK TERMÉSZETÉNEK ÚTJA
- Jaj, istenem, ez is...!
És sírva fakadt.
- Miért jöttél?
- Volt három kívánságom. Az első: egy csónakot akartam. Aztán egy utazást. És hogy találkozzak a királlyal. Most meg nem ott vagyok, ahol akartam. És elhasználtam az összes kívánságomat.
- Ó, hát téged csúnyán becsaptak. Vagy te csaptad be magadat. De nincs minden veszve. Valójában csak a kívánságok természetével kapcsolatban jársz tévúton.
- Ezt meg hogy értitek?
- Már régóta nem normális módon kívánunk dolgokat. Úgy találtuk tudniillik, hogy az csak bajt és csalódást okoz. Különösen hármasával adagolva. Ma már csak az utólagos kívánságokban bízunk, s azokból is egyszerre csak egyben.
- Utólagos kívánságokban?
- Így van. Ha az ember egy kellemes helyen jól érzi magát, visszagondolhat arra az időre, amikor pocsékul állt a szénája, s hogy akkoriban milyen nagyon kívánta volna, bár itt lenne. Hát most van itt az idő. Úgyhogy ideje körülnézni: csodás hely! Pontosan itt van, ahová kívánkozott volna, ha tudja, hogy létezik ez a hely. Teljesült egy utólagos kívánsága. Válassz egy kavicsot innen a tengerpartról, hogy majd emlékeztessen rá, mit is találtál.
(Robert Fulghum)
