Mese bejegyzései 
ELEK ANGYALOS MESÉJE
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város, a városban egy reggel, a reggelben pedig egy utca, amelyik ébredezett. Nyújtózott, kanyargott mindenfelé, megmoccantotta a szélén ásítozó fákat, s a pici virágokat, amelyek olyan kicsik voltak még, hogy éppen csak elbírták a harmatcseppeket.
Az utcán egy angyal bandukolt. Meztelen talpa csattogott a betonon, fehér ruhája a földet seperte, ezért imitt-amott szürke szigetek, szakadások keletkeztek a felszínén. Az angyal szemmel láthatóan fáradt volt.
A város az angyalt figyelte aggódva. Aztán az időt, amelyik egyre hangosabban és hangosabban ketyegte a fülébe a perceket. Nem tudott tovább várni. A város felébresztette az első embereket, akik korán kelőknek hitték magukat. Nem voltak sokan, de volt köztük mindenféle, ezért aztán a város joggal aggódott.
Az angyal még mindig az utcát járta. Mezítlába alatt egyre nőtt a végtelen, és már csak ő emlékezett arra, hogy valaha hófehér volt a ruhája. Az angyal szíve elfacsarodott, és ez az elfacsarodott szív képes lett megállítani az időt.
A megállt időben az angyal is megállt, tétovázott kicsit, majd visszafordult, és megindult. Sietett. A ruháján egyre kisebbek lettek a szürke szigetek, s a reggel éjjelbe sötétedett. Aztán az angyal odaért.
A gondolat magányosan, elveszetten állt a hold üres tányérja alatt. Nem volt senkije és semmije, csak szép volt, olyan szép, hogy az angyal másodszorra sem tudta magára hagyni. Lecsatolta hát a szárnyait. A gondolat még odaengedte magát az angyalnak, mielőtt elrepült.
Az angyal újra nekivágott a városnak. A reggel felé tartott. Ruhája még fehér volt, makulátlan, de az idő majd lassan szürke szigeteket fest rá. Később valaki megszánja majd, s a mezítlábára cipőt húz. Akkor tudja majd meg az angyal, hogy a föld mennyivel nehezebb a felhőknél, és hogy a jóság is néha lehúz, mert az, aki adja, nem tud az angyalok nyelvén.
ELSZIGET JUTOTT
eszembe. Régi-régi fénye megragyogott a kertben, belopta magát a konyhába, ott csücsült az üres bögrék mélyén, amik a teára várva pisszenetlen csendet szőttek mindenüvé.
Elsziget valaha régen valami egész más néven létezett, de azt a másik nevet még a legöregebbek sem tudják, vagy ha tudják is, sosem mesélnek róla. Boldog sziget volt, egészen addig, míg valaki boldogtalanná nem tette. Akkor darabokra szakadt, s minden darabon egyetlen ember úszott a világba. Azt mondják, akkoriban az emberek szálegyenesen álltak, méltóságosan távolodtak egymástól, és az arcukra a fájdalom büszke maszkot szorított. Nem sírtak, csak nézték egymást, nézték az apró pontokká zsugorodott szülőket, testvéreket, barátokat, nézték, ahogyan gombostűfejnyi, majd semmi lesz a szerelem. Attól a naptól fogva élnek az emberek elszigeteltségben, s mostanra hiába rakta össze az isten a darabokat, az emberekben nem változott semmi. Megyek reggelizni.
A KACORRÚ BÁBA
Egyszer volt. Vagy legalább kétszer. Szóval lényeg az, hogy hol egyszer volt, hol meg megvolt az kétszer is, volt egyszer egy kacorrú bába. Boszorkány lett volna szerencsétlen a javából, mert mind gonoszságban, mind seprűben meg macskakellékben nem maradt el a többitől, de hej, csak egy dolog hibádzott neki nagyon, de az aztán a jávából! A kacorra, az volt neki a hökkenő bökkenő, a kacorra, ami állandóan nevetett és vigadott, meg kacagott, sőt, egyenesen kacorrogott a legkisebb és a legnagyobb gonoszságok közepette egyaránt.
Sej, haj, szomorú volt a kacorrú bába emiatt nagyon! Búcsálódott éjeken, napokon által, sírt, rítt, de olyannyira, hogy a legháromabb rétegű mentakamillapáfránytorony illatú papírzsebkendő sem tudta felitatni keserves könnyeit.
Egy nap aztán már annyit sírt, hogy mikor kilépett a háza ajtaján, odahőkölt az ajtófélfára, de olyan ménkű módra, hogy a tündérkeresztanyjának kellett onnan háromrőfös csudaspanglival levakarnia. A kacorrú ajtaja elé ugyanis olyan rosseb nagy tó sederedett a könnyeiből, hogy által nem lehetett látni annak a túlpartjára még Radáról se nem, a kacorrú meg éppen akkor a közértbe ment volna kenyérért meg akciós ketchupért. Huj, jajj, mit volt mit tennie, hát letett ezekről a javakról, és más szükségletek után nézett az összes fél szemén keresztül! Azért volt csak fél neki éppen, mert a másikat kölcsön adta messzelátónak az irgum-burgum vadásznak, aki ekkortájt ritkította a gyakoriakat széles e határban.
Telt, múlt az idő, de inkább fél lábon bakugrott meg topogott egyszerre, mikor a kacorrú bába éktelen nagy locspocsolást eriszthetett be a jobb oldali szőrös fülkagylován. Nem, az a bal volt, mégis, mert a jobb oldali már harcminchárom napja és hetvenhét fertályórája elvágtatott a közeli totólottózóba a szerencsét kísérteni. A huhogás tulajdonképpen bele is hallatszott a locspocsba, ami a kísértéssel járt.
A kacorrú tehát kimeresztette a szemét, és éktelen hahotára fakadt. A locspocsot a legkisebb királyfi keltette és szította a tó közepén. Történt ugyanis, hogy épp abban az időben határozta el a királyfi, hogy illendően vándorútnak ereszti magát, és addig haza sem tér, amíg feleséget nem talál magának. Hallotta is, hogy a Móricz Zsigmond körtéren gyakorta álldigálnak ilyen alkalmatosságú hófehérnépek, hát rákeresett a gugliban az oda vezető legrövidebb útra. Így ért egyenesen a könnytó partjára, ahol felfújta a kacsás úszógumiját és kihámozta pipaszárszőrtelen lábait a zokniból és a gatyóból, majd beosont a tóba. A tó közepén aztán egy nagyobbacska hullám megakasztotta a királyfin a csendet, és megszülettek a hangok. Jelen esetben csobogást jelenthet a krónikás.
Amikor a kacorrú orra kikacagta magát, a boszorkány lázas tevékenységbe fogott. Nagy üggyel bajjal körtérré varázsolta a kertjét, a házából buszmegállót eszkábált, és még mielőtt a királyfi megérkezett volna, ki is pingálta, hogy MÓRICZ ZSIGMOND KÖRTÉR. Aztán csak várt, és a többi meg is történt szépen, mint a mesében. Összeborultak a királyfival, a közeli földművesek a helyszínre vitték az ásókat és a kapákat, a nagyharangnak meg a gólyával üzentek, mert az éppen arra tárgyalt a békák ősöregapjával.
Lett nagy sírom-bánom, csihi-puhi, gebe-guba, három hétig tartó vigadalom, aztán a fiatalok ismét felfújták a kacsás úszógumit és kiszögezték a falra. Aki nem hiszi, járjon utána, vagy még jobb, ha nem megy sehova, csak messze kerüli a meseírót egy maradó helyében.
KICSI REGGELI MESE
Egyszer volt, hol nem volt, volt valahol a világban, annak is egy eldugott, világtalan zugában egy kicsi város. Nem ismerte senki, még az sem, aki benne élt. A kicsi város nyugodt volt és békés, csendjét csak délben a harangok törték ketté, de ez is csak azért történt, hogy legyen minek összeforrnia az utcákon és a szívekben.
Történt egyszer, egy éjjel, hogy a kicsi város fölötti tenyérnyi égről leszakadtak a csillagok, és mind a házakba estek. Az emberek álma fényes lett és nyugtalan, vágyak gyulladtak az apró léleklángocskák helyén. Reggel aztán az emberek tanakodtak, gondoltak ezt, gondoltak azt, gondoltak fehéret, meg feketét, és színeket is néhányan, de minden hiába, a nyugalmat magával vitte az éjjel, és az emberek nem tudták, hogyan kérjék vissza tőle.
Később jött egy pillanat, nem tudni miért és honnan, és hogy pontosan ki engedte be, de jött, és az emberek lakatost hívtak. A lakatos minden ház ajtajára lakatot szerelt. Mire eljött az este, a házak szeppenten álltak összebújva, ajtajukon ezerféle lakat csüngött. Zárva volt minden. Az emberek aludtak, zárva volt a szemük, a szívük, de az álmaik mégis megtalálták őket újra, az éjjel megint rájuk szórta az összes csillagot. Reggel, mikor felébredtek, térdig jártak a csillagokban. Az emberek szerettek volna ajtót nyitni, kisöpörni az összeset, de a lakatok erősebbek voltak az embereknél. Mit volt tenniük, mit nem, de mit inkább igen, a régi ajtók mellé újakat vájtak a házakon. Este aztán újra a lakatost hívták, aki ezeket az új ajtókat is bezárta, de hiába. A kicsi város fölött a tenyérnyi ég összes csillagja uralkodott.
A naptár szaladt, meg sétált is az emberekkel, aztán odaért egy naphoz, mikor a házakon az utolsó ajtókat vájták az emberek. Több nem fért a falakra. Dél lett mire készen lettek ezek az utolsó ajtók, s az emberek még reménykedtek, hogy a harangok a csendekkel a régi lakatokat is letörik, de a remények nem arra születnek, hogy beteljesüljenek, a remények csak vannak, csak léteznek, a remények a vágyak katonái, akik mindig legyőzik az embereket.
A tenyérnyi ég lassan hullt a sötétbe a város felett. A házak addigra már közömbösen álltak az alkonyat facsarta utcákon. Ha isten létezne, és lenézne rájuk, nem látna mást, csak egy várost, ami bezárt ajtókból áll házak helyett, s a bezárt ajtók mögött az emberek vacsoratányérján tarka reménymaradékok, hitek, hogy az utolsó lakat majd nem engedi be az utolsó ajtókon az álmokat.
MESE A LÁNYRÓL, A TELIHOLDRÓL MEG A CSILLAGOKRÓL
Egyszer volt, hol nem volt, talán volt, de az is lehet csak egy mese szólt róla, volt egyszer egy lány. Az a lány olyan szegény volt, hogy nem volt kerek e világon semmi egyebe sem, csak egy kis házacskája, egy pici kertje, s a kertjében egy keskeny út, amelyik egész álló nap ide-oda kanyargott.
A lány nem is csinált egyebet, mint azt a kis utat figyelte, vigyázta, nehogy valami baja essék. Egy nap aztán, egy kerek, őszi napon, az út kiegyenesedett és kiszaladt a kertből. Haj, a lány nagyon megijedt, magára kapta a kabátját, és futott az út után.
Futott, futott a lány, szedte a lábait, de csak nem érte utol az utat. Lassan beesteledett, sárga telihold szakadt a világra, s a lány akkor megállt, lefeküdött aludni. Még álmában is futott a kicsi út után, s mire felébredt, fáradtabb volt, mint az éjjel, aki pedig altatta őt.
A lány nagyot sóhajtott, leverte szoknyájáról a faleveleket, s nekifogott a futásnak megint. Mellette patak szaladt, az biztatta, hogy csak még bírja. Bírta is a lány, hogy is ne bírta volna, erős volt a szíve neki, még nem érte semmi öröm széles e világon.
Hanem amint így futott, megint csak jött az este. A lány engedelmesen lehúzta az égről a holdat, feje alá tette kispárnának. Így aludott hajnalig, míg fel nem verte őt egy elhullott madárdal.
Megint nekiveselkedett a lány a futásnak. Por szökött a szemébe, meg kövek és hegyek. De a lány nem adta fel, és nagy sokára meglátta a pici utat poroszkálni maga előtt. Az úton egy fényes herceg ballagott, olyan fényes volt, hogy a lány erősen hunyorgott, mikor rája nézett. De ha rája nézett, nem is akart soha többé másra nézni ezen a világon!
Oda lépett hát ékesen, tiszta szerelemmel a herceghez és szólt hozzája. A herceg felelt neki valamit, és a lány olyan boldog lett, hogy abban a pillanatban elfeledte a múltját. Akkor szólt megint egy szót a hercegnek, de az már szólt eleget a lánynak, hát nem felelt semmit.
A lány aztán egész nap beszélt a hercegnek. Mire este lett, elfáradt, és elfogyott az összes szó, amit valaha ismert, és ki tudott mondani. Akkor felnyúlt az égig, és sorra szakajtotta onnan a csillagokat. Minden csillagot a herceg lába elé tett az útra.
Az éjjel néma maradt és sötét, még a szív sem dobogott benne. Akkor az út megszánta a lányt, és visszafordult. Apró kavicsok görögtek róla szerteszéjjel, virágok, füvek szakadtak, s a lány csillagjai lassan fakulni kezdtek.
Eltelt minden, pedig még jöttek és mentek a napok a lánnyal, de sosem aludt többé a teliholddal a feje alatt, és soha többé még csak meg sem érintette a csillagokat. Tudta, hogy bármilyen szépek azok odafönn az égen, egyedül csak ő látja őket annak, s hiába mutatná oda bárki másnak, az még csak hunyorogni sem kezdene a fényüktől.
A KISFIÚ ÉS A HOLD
A tündér nagyot sóhajtott. Már órák óta lógott egy villanyvezetéken, ahová az éjjel a nagy sietésben fennakadt. Alatta már jócskán reggel volt. A város régen felébredt, s a tündér jól láthatóan himbálódzott e fölött az egyre élénkülő város fölött.
Először az öregek ébredtek. Benépesítették a hajnalt, ahogy húzós szatyraikkal a piac felé zötyögtek. Aztán az egész kicsik következtek. Fáradt anyák terelték fürgeségüket fel-alá a villanyvezeték alatt, ahol a tündér lógott.
A kicsik után a szerelmesek is ébredeztek, s a szélrózsa minden irányából a saját ágyukba szaladtak álmokért. Az éjjel kifárasztotta őket a valósággal.
A tündér odafönn mindezt végig nézte. Aztán látta a sarkon befordulni a délelőttöt, aki végre észrevette őt. Ősi ellenségek voltak.
- Jó napot! – mosolygott föl kajánul az imént befordult az eget keresztül szelő villanydrótra.
- Jó napot! – mosolygott vissza a tündér, kicsi, ártatlan hasát a nap felé fordítva, hogy tisztán látszódjék, szánt szándékkal pihen ott, a magaslaton.
A délelőtt elment. A tündér kifújta magát a keserves látszatok után, aztán sírva fakadt. Nagyon elfáradt. Abban az utcában a dél záport hozott az embereknek.
A délután aztán egy szeplős kisfiút pottyantott a tündér alá.
- Hát te hogy kerülsz oda?
- Szia – felelte a tündér.
- Így nem kerülhettél oda – cserfelt a kisfiú.
A tündér nagyot sóhajtott. Mellette megremegtek a falevelek, azt hitték, itt az ősz.
- Siettem az éjjel – kezdett a mesébe a tündér, - a csillagok szóltak, hogy különösen fáradtak, és hamarabb fogják összeterelni a fényeket. Féltem, hogy az árnyékoknál majd nem látok jól, és ezért gyorsabban repültem, mint szoktam, és erre még különben sem jártam. Ezt az utcát nem ismerem.
- Akkor minek jöttél ide? – kérdezte a kisfiú. Ebben az utcában nem szoktak repülő nénik fennakadni a villanyvezetékeken.
- Buta vagy – felelte a tündér.
- Tudom, már mondta az anyukám is – szomorodott meg a kisfiú.
- Nem akarsz lejönni?
A tündér odafenn már régen várta a kérdést, de most úgy tett, mint aki nagyon gondolkozik.
- Na, jó, a kedvedért…
- Akkor gyere le – toppantott a kisfiú.
- Nem tudok.
- Szólok az anyukámnak!
- Az nem lesz jó, a felnőttek nem látnak – mondta a tündér.
- Ittál? – kérdezte a kisfiú, mert más magyarázat nem lehet egy dróton lógó nénire, aki azt hiszi, ő nem is látható.
- Akkor én miért látlak?
- Csoda történt – magyarázta a tündér.
A kisfiú megforgatta magában a szót. Már majdnem tizenkét éves volt, tulajdonképpen már csak egyetlen egy nap kellett hozzá, de ennyi sok év alatt csodáról ugyan hallott, de látni még nem látott soha.
- Az jó – felelte a tündérnek.
Az idő lassan telt az utcában, az este már valahol próbálgatta fekete karmait.
- És most mi legyen? – kérdezte a kisfiú, - el tudod múlasztani a csodát, hogy lejöhess?
- Azt hiszem, nem – felelte a tündér az igazsághoz híven.
- Kisfiam, gyere vacsorázni – kiabált ki egy anyukahang az ablakon.
A kisfiú sarkon fordult és szaladni kezdett befelé.
- Hozzak neked valamit? – torpant meg hirtelen.
- Á, köszönöm nem, azaz tudod mit, egyetlen szeplőt fel tudnál nekem dobni ide, a szárnyamra? Tudod, szeretnék pontot tenni erre a csodára.
A kisfiú arcán temérdek szeplő csücsült, s mert jószívű volt, habozás nélkül röpített egyet a néninek a magasba, egyenesen a szárnyára. Akkor egy kis pukkanás hallatszott, s a kisfiú fölött a villanydrót onnantól üresen lebegett.
- Anya, - tömte a vacsorát a kisfiú egyenesen az éhsége közepébe, - a csodák mindig elérhetetlenül magasan lebegnek fölöttünk?
- Persze, - felelte szórakozottan az anya, - hát persze, a csodákban éppen az a lényeg, hogy ne érjük el őket.
A kisfiú életében először nem akart hinni az anyukájának. Kiment az utcára, lenézett a lába elé, és keresni kezdett. Nyújtogatta a nyakát, tapogatott a kerítéseken, a házak falán és keresett, egyre keresett. Így találta később a hold is, aki a tizenkettedik évét adta neki.
MESE AZ EMBERRŐL, AKINEK FOLYNI KEZDETT A SZÍVE
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki egy kunyhóban élt a világ szélén. Egyedül élt, pedig körülötte a világ széle telis-tele volt olyanféle, vagy kicsit másmilyen kunyhóval, mint az övé. Az ember nem szomorkodott emiatt, csak élt, éldegélt, fogyasztotta a napjait, számolgatta a múltat, az eredményt kivonta a jelenből, s a megnyert jövőt firtatta folyvást: ott remélte megtalálni az élete értelmét.
Egyszer aztán, egy nap, hogy a kunyhója ablakában könyökölve éppen a messzit próbálta egyre közelebb csalogatni, érezte, hogy a szíve valamiképpen folyni kezd. Az ember ezt nem tudta mire vélni. Hatalmasan megijedt. Tenyerét a mellkasára szorítva leült, nekidőlt a kunyhója falának, és nem tudott mit tenni, csak folyt, folyt a szíve.
Aztán vége lett. Az ember gyönge volt nagyon. Napok kellettek neki, időtapaszok, hogy a mellkasán keletkezett seb gyógyulni kezdjen. Végül aztán eljött az a nap, amikor az embernek már csak emlék volt a nagy ijedtség.
Hetek, hónapok múltak el a világ széle fölött, hol csillagok terültek az ember fölé takarónak, hol egyedül a hold világított, de múlt, folyton múlt az ember körül a jelen. Egy nap aztán megint érezte, hogy a szíve folyni kezd. Megint csak nem tudott mit tenni, mellkasára szorított tenyérrel zokogott, s reménykedett abban, hogy megmarad neki valami élni. Mikor aztán abbamaradt a szörnyű fájdalom, az ember bekötözte a mellkasát, és nekiindult a világ belseje felé, arra, amerre a szíve folyt. Muszáj volt neki visszavinni a mellkasába valamit abból, ami magától kiszakadt belőle. Attól félt, hogy az a maradék, ami ott benn lötyögött, semmire sem lesz elég.
Ment, mendegélt az ember, mindenütt követte a szíve a nyomát. Nehéz volt az út, mert az ismeretlenbe vitt. Mikor már olyan régen ment az ember, hogy semmi sem volt már ismerős neki a világból a csillagtakarón kívül, ami éjszakánként rája borult, akkor megállt. Leült egy fa tövébe, tenyerét a mellkasára szorította, és engedte eltelni magából a maradék életet.
Ezalatt a világ széle felkunkorodott, s az ember kunyhója belehullt a semmibe. A messzik közelebb kerültek, s amik addig közel voltak, azok összezsugorodtak, és olyan parányivá lettek, hogy többé nem talált rájuk senki sem. Egy idő után aztán meg is feledkezett róluk mindenki, mert az idő pörgött-forgott, s a világ széle is tovább kunkorodott. Az emberek közben megtanultak vigyázni a szívükre, és soha többé nem lehetett olyanról hallani, hogy egy szív utat talált volna a világ belsejébe, s csak úgy magától meginduljon valami felé, amiről az ember még csak azt sem tudja, hogy létezik.
MESE AZ ÚTRÓL, AKI EGY EMBERT VITT A NAPBA
Egyszer volt, hol nem volt, hogy pontosan hol, nem tudom, s hogy még van-e, azt igazán, még csak nem is sejthetem, de volt egyszer egy kicsi, keskeny út. A patakparton futott, nagy lombú, fáradt fák alatt, akik nem sokat törődtek vele, hagyták futni, amerre csak szeretett volna.
Az út futott is, nem is, néha csak éppen hogy kocogott, figyelte a fákat, ahogy összeborulnak szalagja fölött, látta múlni az évszakokat, látta, ahogy az ősz az összekapaszkodó ágakat szétválasztja, s látta a telet, ami hófehér némaságával megbénított mindent. Még a bánatot is.
Történt egyszer, hogy az út felfigyelt az emberekre, akiket a hátán vitt. Azokat kezdte lesni a hallgatag fák helyett. Az emberek vidámak voltak, színesek, a szívük hol nevetett, hol meg félre verte a szavakat, amiket szájuk kiáltott abba világba, amelyikben az út futott. Akkor látta az út az első könnyeket. Szeretett volna tenni valamit az emberekért, de mert keskeny volt, és nagyon kicsi, tehetetlennek érezte magát. Búsult nagyon mindezek miatt, csak kanyargott keservesen, és nem tudott mit tenni, hogy megváltoztassa ezeket a dolgokat.
Fogyni kezdett. Olyan kicsi lett, hogy egyszerre már két embert sem bírt meg a hátán. Lassan-lassan magára maradt, mert az emberek szerettek együtt lenni, de mivel az út nem bírta el őket, ezért egyre inkább elkerülték.
Csak a fák hallgattak az út mentén továbbra is, és a széles ég, ami magasan, nagyon magasan, fölötte mindeneknek, a világot borította. Akkor azt gondolta az út, belefut a patakba, megkérdezni, mit tegyen, hogy végképp el ne fogyjon. Úgy is tett. A patak locsogott, fecsegett, de nem mondott semmit. Az út otthagyta, és másfelé kezdett érdeklődni. Egy madarat szólított meg. A madár csőrében a tavasz volt, azt dobta az útnak vigaszul, de az, ami a madárnak sok volt, majdnem minden, az út számára csak egy semmiség volt a világban, amin egy csöppet azért mégis megpihent feledni azt, amiért olyan nagyon futott.
Akkor egy hangya sétált keresztül rajta. Az út engedte, hagyta a hangyát, s mikor átért rajta, a hangya azt mondta neki, menjen a naphoz, kérdezze meg attól, hogy mit tehetne magával, hogy ne fogyjon el.
Az út addigra már alig lézengett a fák alatt. Felnézett a távoli napig, nagyot sóhajtott, s neki indult, azt remélte, tán kitart odáig. Ment az út, csak ment, mendegélt, de alig jutott közelebb. Akkor már nagyon kicsi és nagyon magányos volt, nem találkozott senkivel, egyedüli társai a fák voltak, akik az évszakokat szűrték vastag törzsükön át.
Egyszer aztán mégis találkozott valakivel. Egy emberrel. Az ember szíve kicsi volt és magányos, bőven elfért az úton. Az út figyelte az embert. Vitte, dédelgette, nem lökte le magáról. Az ember meg ment rajta, nem tudta hová, de ment. Lassan elmaradtak a fák. Meleg lett, aztán forróság, de az ember maradt. Megszokta az utat, ismerte rajta a port, a köveket. Egy nap aztán az út kezdte azt hinni, lassan célhoz ér, olyan közel volt már a nap. Az ember látta a hatalmas fényességet, s leborult előtte. Többé nem kelt fel, a teste ott olvadt szét az úton, s a lelke elpárolgott a semmibe a nagy forróságon át.
Akkor már az út éppen felért a napig, s megkérdezte, hogyan lehetne nagyobb, szélesebb, hogy egyszerre több embert is elbírjon a hátán. A nap megcsóválta a fejét, és azt mondta az útnak, nézd, még azt az egyet is elveszítetted, amelyik kitartott melletted. Menj innen, nem segíthetek.
Az út akkor látta, hogy az ember nincs sehol. Keresni kezdte, futott a világba, futott a fákig, a patakig, de senki nem tudta neki megmondani, hová veszett el az egyetlen, aki hűségesen kitartott mellette, aki lehet, talán szerette is.
Az út még mindig fut valahol. Néha csak kocog, keskeny csíkja egymaga kanyarog, sem madár, sem hangya nem látogatja már, a fák lombja is máshol fonódik, sosem fölötte, s a porból, ami rajta volt, már rég kövek lettek, de az út még mindig reménykedik valamiben, valamiben amire már nem is emlékszik, mi lehetett.
MESE A VÁNDORRÓL ÉS A HANGRÓL
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vándor. Járt-kelt a világban, sosem volt otthona sehol, és mindig lakott mindenütt. Egy nap aztán hangot hallott. A hang azt mondta neki, hogy forduljon vissza. A vándor akkor megtorpant. Gondolkozott a hangról, s mikor jól meggondolt mindent, visszafordult.
Alig ment azonban valamennyit, mikor a hang megint arra szólította fel, forduljon vissza. A vándor megállt. Bosszúsan nézett körül. Kereste, ki az, aki feltartóztatja az útján, de mivel békés ember volt, visszafordult megint.
Ment-mendegélt, de alig ment valamicskét, mikor megint csak azt hallotta, forduljon vissza. A vándor ezúttal tényleg nagyon mérges lett, megállt, karját a világ teteje felé emelte, s úgy pörölt az éggel. S ahogy így állt ott egymagában, felfelé nézve, ahol az eget sejtette, két lábával szilárdan kapaszkodva a földbe, egyszer csak leborult, és elsírta magát szégyenében, hogy nem értette meg mindjárt a hangot.
Mikor tele lett körülötte a föld könnyel, addigra megbírta már a lelkét is, felállt, és ment tovább egyenesen. Többé nem hallotta a hangot, hogy forduljon vissza. Tudta, hogy élete felén lépett át aznap, s onnantól minden, amit átél, amivel találkozik, nem egyéb, mint az, amit már egyszer elhagyott.
