Több mondat bejegyzései 
EGY KIS TÖRTÉNET
Egy ember sétál a folyóparton. Víz, ég és föld találkozik ott. Az ember lába elé egy kavics gurul. Az ember figyeli a kavicsot. Gondolkodik, töpreng, hogy felvegye-e, vagy inkább tovább menjen. Nem tudja eldönteni, és akkor a folyó az ember lábához ér egy pillanatra, s a kavics elveszik. Abban a pillanatban dönt az ember is, és a kavicsért nyúl.
Nem tudom, elég-e a mozdulat, vagy mindenképpen kellett volna a kavics is.
REGGEL A PARKBAN
A körvonal a parkban szegődik mellém. Hosszan figyelem, egész tetszetős, sehol egy kriksz-kraksz, vagy folytonossági hiány.
A táj is pompás. Romantikus lombok között eszményi madárcsicsergés, egy beépített mókus szalad felém, majd távozik a körvonalon keresztül. Odafenn a legszelídebb bárányfelhők, kékség, és végtelen tavasz.
Letelepszem egy padra. A körvonal derékszögbe hajtja magát, és egy ránc nélkül mellém telepszik.
- Hiányzik belőlem az ember – panaszolja kérdezés nélkül.
- Miért ment el? – kérdezem udvariasan.
A körvonal hallgat. A hallgatás hosszúra nyúlik, pont elér egy fagyis kocsit.
- Csokit és puncsot kérek – mondja a körvonal a nőnek, aki a fagylaltot méri.
A fagyis kocsi elcsörömpöl, a lombok susognak, és a virágok is kinyílnak a szomszéd ösvényen.
- Szóval? – kérdezem.
- Szóval – mondja a körvonal. – Szóval egy reggel elhagyott. Borotválkozás után kilépett belőlem, és én ott maradtam a tükör előtt, egyik kezemben a törölközővel, a másikban a borotvapamaccsal. Ez pont három napja, tizenegy órája és hetvenhét perce történt.
- Szomorú – felelem.
A körvonal bólint, hogy tényleg. A gyomrában összefolynak a fagyik. Meleg van. Olvadós a bánat is.
- Nem próbálta visszahívni? – érdeklődöm udvariasan.
- Nem. Nála maradt a mobil.
- És a hirdetés? Azzal nem volna jó próbálkozni? – unszolom a könyökénél fogva.
- A bankkártya is nála maradt – feleli. – És különben is. Mi összetartozunk. Az nem lehet, hogy egyik percről a másikra magára hagy, elviszi a szívem, a lelkem.
- Haj, haj – sóhajtom tanácstalanul. – Pedig de. Ön is legalább a tizenharmadik körvonal, akit csak ebben az órában látok. Nézzen csak körül! – mutatok szerteszét a levegőben.
A körvonal szerteszét néz. Fanyalogva bólogat. Aztán feláll, kihullik a gyomrából egy morzsa tölcsér. Szeretném felvenni és elvinni az éhező madárkáknak, de valahogyan nincs szívem érte nyúlni. Lassan felkászálódom én is, útnak eredek. Átmegyek a fákon és egy villanyoszlopon. Akkor kezdek csak el gondolkozni, hogy mi van velem.
AZ ARCJÁTÉKBOLT
Kicsi szoba. Pókok szaladnak benne szabadon és a hátsó falat polc borítja. A pókok nem szeretik azt a részt, és ez mindjárt szabadságuk megkurtítását jelenti. Ha van olyan hely, amit nem szeretünk, arra nem vonatkoztatjuk a szabadságot, pedig az is oda tartozik, csak éppen nem élünk vele.
A polc előtt egy ember. A hátán púp. A púp most nem látszik, mert az ember felém fordul, és kinyitja a száját. A lakatot a pultra teszi. Én persze érzem a púpot a hátán, és úgy is bánok az emberrel.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt!
Egyformát kívánunk. Rózsaszín pukkanással kibomlik fölöttünk az egyik legjobb reggel, amit valaha láttam. Örülök neki, bár tudom, a pókok mindjárt hálót szőnek köré. Igyekeznem kell.
- Egy arcjátékot legyen szíves – szólok a púposhoz, aki még mindig szemben áll velem, és nem látszik a púpja, de pontosan lehet tudni, hogy van neki.
A púpos elmosolyodik. A száját pillangók és virágok borítják el. A szobában illatok és színek keringenek a levegőben. Lassan lehullanak a földre. Egy arcjáték koppan előttem a pulton. Óvatosan megérintem.
- Felpróbálhatom? – kérdezem kiszáradt szájjal.
- Segítek – feleli a púpos és matatni kezd csupasz arcomon. Az ujjai könnyűek. Aztán hátrébb lép.
- Érdekes, a könnyűséghiánya milyen nehéz! – gondolom, és a púpos azt mondja, kipróbálhatom.
Játszom. A szobában megállnak a pókok. Lábaikban elcsöndesülnek a hálók. Hallgatnak a csapdák. Úgy érzem, rendben lesz.
A púpos előveszi a kartonom, és beírja az arcomon a játékot. Mehetek. Ha nem is kezdek új életet, de mégis, azt érzem, valamit teszek azért, hogy megváltoztassam magam a világban. Az emberek felfigyelnek rám. Összejátszunk egymással. A csókok ízének szárnya lesz, és én többé nem félek a földtől.
SZERELMESEM
Széles szürke ajtón megy be. Emberesnek érzi még kinyitni is. Mindkét karján megfeszülnek az izmok. Az egyik keze az ajtótól szenved, a másik az összezsúfolódott tehertől. A masina előtt nagyot szusszan, csörög-zörög a lába elé ereszkedő holmi. A kerek, sötét lyukon sorba ereszti befelé az üvegeket. Automata egy automata előtt. Hajol, tesz, ereszt. Hajol, tesz, ereszt. Hajol, tesz, ereszt.
Hajol, visszajön. A szörpös üveg visszajön. Egy papír van benne. Az ember tétován forgatja az üveget. Otthon csak tessék-lássék öblítette ki, most persze ragad, érzi, ahogy hosszú, karcsú ujjait az üvegbe szuszakolja. Kihúzza a papírt. Pár buta szó, értelmetlen így az ürességben, a puszta falak, az automata társaságában. „Jjjoooóóóó regggggelt!:)!
A cetli nyilván mosolygós és vidám akar lenni. Most ropog, akár az üzenet, mikor az ember összegyűri, és elhajítja. Valahová a lába alá esik.
Hajol, tesz, ereszt. Még, még. Aztán visszajön megint. A papírdarabka most kicsi. Az üveg alján lötyög. „Szerelmesem.” Az ember csak tartja maga előtt. Szép szó. Képek, illatok, gömbölyű mozdulatok. Az ember gyűr, tapos, ilyen hirtelen nem lehet, s az utolsó esélybe bele sem gondol. Nem érzi az időt a valószínűtlen helyeken.
Hajol, tesz, ereszt. Hajol, tesz, ereszt. Hajol, tesz, ereszt. Hajol, tesz, ereszt. Hajol, tesz, ereszt. Hajol, tesz, ereszt.
Hajol. Az üveg a homlokának koppan. A cetli ázott benne. Mikor kiveszi, cefre szagú, torokkaparó, akár az átmulatott éjjelek. „Ments meg!”
A férfi irtózatos közhelynek érzi, amit olvas. Mégis megáll. Talpa alatt forog a föld. Mozgásban a pillanat, történik minden, ami arra az időre rendeltetett, de a férfi uralkodó, hatalma van megállni.
A cetli gombóc a markában. Nem dobja el. Leejti. Aztán lehajol az üres szatyrokért. Egymásba gyömöszöli őket, kimegy. Az ajtó nehézkesen csattan mögötte, és egyre kisebbnek látszik, pedig a mérete ugyanaz marad. Az ember távolodik, a föld forog.
Otthon az ember nekiül a reggelinek. Piros-fehér kockás szalvéta, vajas kenyér, párizsi. Kóla. Az üveg megint kiürül. Az ember maga elé teszi az asztalra. Vár. Kabátot vesz. Egyetlen üveggel a hóna alatt vág neki az útnak.
Az ajtó széles és szürke. Az ember bemegy. Hajol, tesz, ereszt.
A KÉTSÉGÁSÓ
- Jó napot!
- Magának is!
- Megkérhetem, hogy egy kicsit hagyja abba az ásást, és engedjen el!
- Nem, nekem is fáj a derekam.
- Nekem nem fáj.
- Akkor minek engedjem el?
- Sietek. Elkések a munkából.
Az ember erre még jobban ás. Már az egész járda egy gödör. Az ember meg olyan, akár egy propeller, csak ás és ás.
A siető nem képes, vagy talán nem is akar tovább várni. Lavírozásba kezd. Két kezét egyensúlyozza maga előtt, a nyelve kilóg a szájából, igyekezetében kancsalít. Még utoljára azért megpróbálja.
- Tulajdonképpen mit ás maga?
- Kétséget.
- Hogy micsodát?
- Jól hallotta. A kormány vezényelt ki ide közmunkára. Iparkodni kell.
- Hát egy percre sem képes abba hagyni?
- Nem, bármikor jöhetnek a kétségellenőrök, hogy tartom-e a normát.
A siető sóhajt, már semmin sem csodálkozik, ha nem próbálja meg, elkésik, ha elkésik, esetleg kirúgják, ha kirúgják, esetleg ő lesz a következő kétségásó, és ennél a gondolatnál jár éppen, amikor beleesik.
Odalenn, a gödör alján fapriccs, egy bögrében napfelkelte, mellé egy karéj kenyér. A siető megáll sietni. Élni kezd. Majszolja a kenyeret, iszik, alig marad valami a napból, s a gyenge fényeknél remegő ujjakkal írni kezd. Egy sms-t küld. „Kétségbe estem, gyere.”
Aztán csak vár. Nem tudni, élt-e eleget ahhoz, hogy jöjjön valaki.
KIS LÉPÉS
- Jó napot! Egy kis lépést szeretnék.
- Milyen kicsit?
- Háááát, nem is tudom. Szeretném megváltoztatni a világot holnap reggel. Arra kell.
- Így már értem, de ne haragudjon, a kis lépéseket szigorú szabályok szerint áruljuk. Először ki kell tölteni egy kérdőívet, aztán alaposan megnézem Önt, és ha minden rendben, adok egy kis lépést.
- Máshogyan nem lehet?
- Mit képzel?! Kis lépést pult alól???
- Nem, nem, ez meg sem fordult a fejemben. Kérem akkor a kérdőívet.
- Parancsoljon. Fáradjon oda az asztalhoz. Éjjel, nappal nyitva tartunk, nem kell sietnie.
- Köszönöm, nagyon kedves.
Pontosan két hét és néhány óra múlva az ember feláll az asztaltól, a pulthoz megy.
- Ide kell leadni a kis lépés kérdőívet?
- Igen. Mutassa! Eeeeegen, rendben, rendben, …. ez is, ez is, nagyon jó, ön nagyon okos. Eddig megfelel, most még csak meg kell néznem közelebbről ezzel a felnagyítóval. Úristen! Önt anya szülte? Iszonyú csúnya! Te jó ég! Remélem, nem használ tükröt! Nem ajánlom, de végülis minden rendben. Pontosan milyen kis lépést szeretne?
- Olyan hagyományosat. Semmi különöset. Milyet szoktak vinni?
- Utoljára harminchárom évvel ezelőtt adtam el egyet. Nem igazán emlékszem. Itt van ez. Vigyázzon, nagyon poros! Óvatosan tegye meg!
- Köszönöm. Mennyivel tartozom?
- Semmivel. A kis lépések államilag támogatottak. Szinte egyáltalán nem fogynak, nem keresi őket senki. Örülök, hogy legalább ez nem foglalja a helyet nálam tovább. Manapság minden olyan drága, a raktározás meg pláne. Viszontlátásra!
Az ember a poros dobozzal a hóna alatt kimegy a boltból. Tanácstalanul téblábol a városban, nem igazán tudja, mit is kéne tennie. Az idő fogy, a nap viszi magával. A holdnak már csak a sötét marad, abba mártja a világot az ember körül. A kis lépés az ember hóna alatt ide-oda mocorog, neki-neki ütődik a doboz falának. Az embert elfogja valami sürgető érzés, valami nem is tudom mi, valami első és egyben végleges. Kibontja a dobozt és lép egy kicsit. A hold karéja csodálkozásában lefelé konyul, egy fa közelebb jön, árnyéka az ember vállára ül. Nehéz minden, s a lélegzet, mint a pillangó, orvul arrébb repül, s megül olyan magasan, hogy az ember tudja, még mozdulnia sem érdemes utána.
EGY FÉRFI KELL NEKEM
- Egy Férfi kell nekem – morfong a Nő a hajnalok sikátorából a reggelbe érve. A Nő pucér. Lábujjain a tíz köröm a szőnyegbe vájódva tartja a testet, amelyik a szekrény kapujában áll. Befelé néz. A polcokon feltúrt ruhahalom, a vállfákon csálé lógások. A Nő tanácstalanul bámul, és a fenti gondolatot gondolja, meg azt, hogy a ruhák valószínűleg egymás anyagát eszik odabenn, mikor nincsenek felügyelet alatt. Ezért fogy mindegyik a fele méretére.
A Nő csalódott. Kivájja lábujjait a szőnyegből. Elpammpammog a szekrény elől, és a konyha felé irányzékol. Átvágja magát a késeken és az egyéb mosatlanon. Antagonisztikulál. Kávéért nyomul, és a Férfi kellése domináns előízként a nyelve hegyére bocsátkozik. - Bassza meg – mondja is fennhangon, mikor a kávésdoboz űrébe hullik tekintete. Egyszerre feltolul a lelke, könnyekre fakad, és a közért réme fenyegeti.
- Huhhh – replikáz a fenyegetésre menten, hőssé avatja magát, megkoszorúzza eddigi szenvedéseit, és a fürdőszobát választja középső nyugvóhelyül. A lábán lobog a szőr a huzatban. A Nő ezt érzékeli, és megint kinyilvánítja magát benne a fenti gondolat. A Férfi képe megsemmisítőleg hat a szőrre. Akkor a tükörbe néz. Úgy tetszik, a bajusza az állára lóg, jó napot, Józsi bácsi, köszönti magát, és el is csodálkozik, hogy kerül a tükörbe a szomszéd. A Nő kristálytiszta logikája nagymosást igényel, rájön a tévedésre. Zokogva bogozza a melltartója pántját. Mikor kész van, a pántok száma megtízszereződni látszik, a Nő haskötőt gyanít a cuccban, magára csomóz, és kiirányul a cipőkig. Tűsarkút keres, mert valami elszakadt benne.
- Egy Férfi kell nekem – motyogja újfent vastag, érzéketlen szája a gondosan megformált csücsörtől alig hallhatóan. A csücsörből elszakadt cérna lóg, a Nő nem bírja tovább, valamit lázasan tennie kell, most azonnal, hogy kiegészüljön végre a jobbik felével, hogy ne uralkodhasson rajta többé semmilyen űr. Még a kávésdobozé se.
A KROKODIL
- Uram, ne haragudjon, hogy megszólítom!
- Nem haragszom. Viszontlátásra!
- De kérem! Kétségbe vagyok esve!
- És most én húzzam ki belőle?! Különben is, én minimálrokkantnagycsaládoskis-nyugdíjashátrányosdiszkriminált vagyok.
- De két keze azért van, nem?
- Várjon, mindjárt megszámolom. Kettőig azért még tudok számolni.
- Az isten szerelmére! Látja azt a krokodilt?
- Látom. Mi van vele?
- Üldöz.
- Miért pont magát üldözi? Honnan veszi, hogy nem énmiattam szalad errefelé kitátott pofával?
- Igaza van. A viszontlátásra!
- Hé, várjon! Segítsen!
- Minek várjak? Most mondta, hogy magát üldözi. Mi közöm van nekem ahhoz? Különben is, milyen jogon szólítgat le a nyílt utcán embereket?
- De kérem! Mindjárt ideér! Be fog kapni!
- Az a maga baja! Máskor legyen óvatosabb! Ne sétafikáljon meggondolatlanul!
- De könyörgöm! Már érzem a bestia leheletét!
- Én is, úgyhogy ne csimpaszkodjon a ruhámba, mert elszakad. Márkás. Nagyon sajnálnám.
- Uram, az én életemről van szó!
- Hát nem is az enyémről! Na, minden jót! Sok szerencsét!
A TÁVOLSÁGTARTÓBOLTBAN
- Jó napot! Mit óhajt?
- Egy távolságtartót legyen szíves.
- Gépit vagy kézit?
- Akciósat, amit a tévében is hirdettek.
- Simát vagy szögeset?
- Talán inkább simát. A szögessel esetleg megsérthetek valakit.
- Valóban, igaza van. Milyen ritka manapság, hogy egyik ember ennyire törődjön a másikkal!
- Akkor kaphatnék, kérem, egy sima távolságtartót?
- Van még egy kifutó darabunk sanyarúságot ábrázoló szobrocskával. A szarvait sajnos letörték.
- Valami egyszerűbbet gondoltam.
- Nos, akkor ajánlom ezt, itt. Remek darab!
- Nem is tudom. Olyan kis gyöngének látszik… Mekkora távolságot tud ez tartani?
- Na, de kérem, minek magának rögtön egy izomkolosszus? Volt már valaha távolságtartója?
- Soha.
- Na, látja, akkor csak óvatosan! Vigye ezt az angyalbőrbe bújtatott partvisnyelet. Roppant egyszerű modell, még a hőskorból való.
- Nem tetszik. Olyan nyilvánvaló és közönséges.
- És mit szól ehhez a fokhagymaszag-glóriához alig látható szivárványos dicsfénnyel?
- Felpróbálhatom?
- Természetesen.
Az ember felpróbálja. A glória először lebillen, de aztán biztosan megül odafenn. Az ember nézi, nézi magát a tükörben. Már alig lát valamit. Roppant elégedett. Boldogan indulna, de egy tábla megállítja:
hhhhhhhhhhhhhhhhhhKÉRJÜK A TÁVOLSÁGTARTÓKAT LECSATOLNI!
Az ember mindig engedelmes, törvénytisztelő polgár volt, habozás nélkül csatol hát.
- Ócska trükk! A pénztár arra van, tessék azonnal fizetni! Ha már fizetett, akkor más.
- Bocsánat, kissé elragadtattam magam – mondja az ember, mikor már megfizetett, és jogai lettek. Joga lett hallgatni, szólni, maradni, és joga lett arra is, hogy eltűnjön végre.
A PADON ÜLÖK
Pontosan két fa közé szűkül az életem. Az utazásaim lefolynak a folyón, a múltam valamelyik otthonom padlásán porosodik. A jövőm a fák törzsében kering, rügyek, gyümölcsök képében. A jelenemben tél van, és ahogyan az elején mondtam, éppen ülök benne.
Nem jár erre senki. Ujjaim a kabátzsebemben vágyakoznak. Mélyen együtt érzek velük. Szigorú, megbonthatatlan a rend, jobb kézujjak a jobb kézen, balok a balon. Közben a világ mer hófehér lenni. Ártatlan.
A lépteid nem hallom, elnyeli a föld. A padomig érsz, leülsz. Ez valami más. Sem otthon nem vagyok, sem úton. Feléd fordulok. A kezed az én kezem hívja. A jobb a jobbot, a bal a balt. Milyen sürgős az ujjaimnak, gondolom, míg utánuk engedem magam. Benned vagyok. Benned a pad, a világ, keringet a szíved, akár egy bolygót az univerzum.
Később a városon sétálok. Kifeszített kötél a világ felett. Egyensúlyozni kell, hogy lenézhessek. Valahol ott vagy, mondom magamban, de mennem kell. A kötél keskeny, nem nagyon enged megállni. Az idő lassan csikordul, egyik óralapból a másikba fordul. Az isten a zsebébe nyúl. Bal kezén a bal ujjak, a jobbon a jobbak. Akár én is lehetnék, ahogy a teliholdat a kerek égre biggyeszti. Koncentrikus köröket csobban a lélek. Petárdák durrannak. A boldogság igenis hangos, gondolom odafönn a kötélen. Kezdődik a tűzijáték. Ezüst csillagok pukkannak az arcom mellett. Soha ilyen közel még nem álltam a születéshez, formálódnak a szavak az ajkamon már a zuhanás közben. Úgy képzelem, kezdődik. Teljesül a lélek, akár egy kívánság abban a mesében, amit apám olvas az ágyam szélén immáron örökre.
Apám hangja sima. Akár a hidak a folyókon, vagy a kötelek a városok felett. Könnyű lépni. Indulok. A távolban annyi minden. Te, a folyó, a fák, a padom.
Foto by Visontay P.
EGY MEG EGY
Szeretem kitenni reggel az ablakba a párnáinkat. Úgy képzelem, nemcsak a párnáink szellőznek, hanem az éjszakánk is, mi magunk, az álmaink.
Most tél van, egy téli reggel, és én megint a párnákat igazgatom az ablakban. Fölöttük éppen a távolodásodra látok. Figyelem, ahogy magaddal viszed a lépteid. Várom, hogy történjen valami. Hogy a villamos utánad szaladjon még sínek nélkül is. Vagy egy autó. Egy rosszul kanyarodó sáv miatt. Várom, hogy halj meg, hogy végre ne lehess nélkülem sehol.
Hónapokkal előbb felfedeztem, amit titkodnak hittem akkor. Ma már tudom, nem titok, a lényed része az, ami elhagy engem, és ami mégis makacsul és mindig visszajön, ami kikezd, koptat türelmesen, egész az én halálomig.
Egy tükörtojásban láttam először magunk közösen reggelizni. A teraszomon csíkokat festett a nap, árnyékok és fények váltakoztak mindenütt, pontosan úgy, ahogyan a valóságban szokott. Akkor határoztam el, hogy a városba költözöm. Úgy képzeltem, érted, de sokkal inkább volt inkább miattad; ám ez az apró, nüansznyi különbség ott, a fénycsíkban fel sem tűnt nekem.
Napokig tartott, amíg dobozba rámoltam azt az életem, amit magammal kívántam vinni. A múltam alig nyomott egy fél kilónyit, mikor a teherautó elindult vele abba a csupa kanyar utcába, ahol lakni kívántam. Akkor még érted.
Onnantól gyakrabban jöttél, és gyakrabban mentél is. Mindenütt laktál bennem. Néha a bokámon éreztelek billegni, néha titkosabb helyeken. Egy reggel a köldökömben kuporogtál, míg a párnákat az ablakba vittem, és mikor kinéztem az utcára, láttam, hogy a világ is olyan kerek, hogyha te nem lennél éppen ott, ahol érezlek, hát pontosan elférne a helyeden.
Aznap este kaptam az első levelet. Később még egyet és még egyet. Véletlenről szó se lehetett. Valóságos levéltengerben gázoltam már, zörgő avarban, ami a zenénk lett mindahányszor elrejtettél engem az ölelésedben. Szomorú ősz volt. Akkor kezdtem el kívánni a halálodat. Hogy mégse élhess nélkülem. Azt gondoltam, ha meghalsz, ha akkor halsz meg, amikor én kívánom, mégis igazivá lesz minden, amit közösen mondtunk és tettünk. A szerelmünk meg majd kilép a párnák felett az utcára, életre kel, és elindul helyetted dolgozni. Én bizsergő köldökkel várlak, a szívem óralappá lesz, dübörög rajta az idő, megérkezel, leszel, és éjszaka együtt húzunk keresztül a holdon egy csillagot az álmaink fölé.
Fogat mosol. Kérdezek valamit. Az előszobán át fut a hangom a fogadig. Megrágsz, kiköpsz. Az ajtó zárjában forog a nyelv. Viszem a párnákat. Fölöttük szalad az utca. Micsoda forgalom! Autók és villamosok. Egy teherautó is. Melletted minden nap gyilkossá leszek. Nem értem. Miattam. Ezek az apró nüanszok kiszámítanak.
FEL A FEJJEL!
- Jó napot!
- Jó napot! Örülünk, hogy felkeresett minket! Mit parancsol?
- Hát… Fel a fejjel. Ez van kiírva a küszöbre, nem?
- De.
- Akkor én ezt szeretném. Fel a fejjel.
- Hová parancsolja?
- Hová lehetne?
- Nézze, van üres helyünk a rózsaszín polcon.
- A rózsaszínen? Nem, azt talán mégsem. Allergiás vagyok.
- Akkor van egy extra ajánlatunk. Tíz százalék kedvezménnyel egy hely közvetlenül Einstein feje mellett száz méterrel.
- Hmmm. Elgondolkodtató. Nem tudom, fogom-e bírni ésszel.
- Rendben. Talán igaza van. Van egy helyünk egészen fenn, az égben. Azt kéri?
- Mindenképp. Valami ilyesmire vágytam.
Az ember leteszi a fejét a pultra. Véres nyakkal megy fizetni, aztán kimegy. Vissza se néz. A feje már rég máshol jár.
NA, JA
Az angyal megmosta a fogát. A tegnap esti konyakok lepedéke egyszerre a lefolyóban találta magát, s az angyal tisztára mosott sóhajjal undorodott a konyhában a reggeli felett. Már nyolc felé járt és már megint késni fog a jótéteményekkel.
A nyomtató öle súlyos volt a napi listától. Az angyal belekotort, elővette a szemüvegét, és olvasott. Leült a géphez. Útvonaltervezés, enter, eszkép, ez kész. A kis lakás ajtaja cuppanós visszhangot vert a gangon, és az angyal majdnem visszaszippantódott a kinti reggelből a négy fal sima biztonsága közé. Csak az anyja képe ne volna kiakasztva azzal az ódon glóriával az ajtó fölé, gondolta keservesen, a lépcsőkről mégis az utca torkába esve.
Szárnyficam, tudta mindjárt, míg a nénike göcsörtös botját óvatosan a falnak támasztva megfigyelésbe vonta őt.
- Várjon, kedveském, mindjárt leteszem a csomagjaim, és felveszem a másik szemüvegem! – motyogta a szerencsére becsületes megtaláló, és az angyal várt, mert érdemesnek látszott, és mert tapasztalata szerint az emberi faj ezen szegmensében lehetett bízni. Úgyis volt. A nénike immáron közellátóvá vedlett, és készségesen kirántotta az angyalt a ficamból.
Na, ja, na, ja, vélte az angyal már a házak feletti folyosón nyargalva a nyakába szakadt ég terhét cepelve, na, ja.
Az első címet szanálták, a másodikon meghalt, mire odaért, a harmadik megírta az életét és feladta egy hídról, a negyedik bolondnak állt, s az ötödik éppen akkor ült ebédhez, mikor az angyal rátalált.
- Ki maga? – kérdezte az ember.
- Mentőangyal vagyok – dugta az angyal a pecsétes igazolványt az ember két szeme közé.
Az ember hümmögött valamit, nehézkesen tányérért ment, levest mert az angyalnak. Mert ilyesmiben még bátor volt.
Az angyal átfázott a repüléstől, hálásan fogadta a leveskét. Csörömpöltek a kanalak, akár a templomban a réztorkú dél. A leves után az ember kitöltött két konyakot, aztán még kettőt, és még így sokat, az angyalban nőni kezdett a jótékony lepedék, megforrósodtak a szárnytollai, udvariasan köszönetet mondott az embernek, és a kitárt ablakon keresztül egyenesen fricskát adott a holdnak.
Az angyal boldog volt. A tejút karácsonyi fényben ragyogott, s a csillagok összeértek a szívében a reggeli fogmosással, ami majd a konyakot lesz hivatott eltörölni. Hogy újra megpróbálhasson segíteni. Mert az angyal még az utolsó hivatásosok egyike volt, és fütyült erre az ócska világra, nem érdekelte a depresszióban levő gazdaság, hogy a jótétemények is segítségre szorulnak. Ő csak a kamrácskákból egy-egy felesért kifordult emberszíveket látta, de azokat is alig, a sokadik konyak páráján keresztül.
A KITARTÓSÍTÓSZER
V. egy reggel arra ébredt, hogy feladja. Ilyen egyszerűen. Ezért már meg sem reggelizett, nem tartotta volna ugyanis értelmét annak, hogy egy feladni készülő gyomornak feladatot adjon. Fel sem öltözött, alsóban és egy trikóban indult neki a lépcsőháznak. Lakásának ajtaján a zár aprót, véglegeset kattant mögötte, és V. megilletődve gondolt a mosatlanra és a teli szemetesre, melyekkel előbb-utóbb majd elbánik valaki, miközben lenéző sajnálkozást mímel az ő nemlétezősége felé.
A harmadikon botlott V. Izolda nénibe, aki görbe háttal és orra végén egy jelentéktelen vastoldalékkal éppen a piacra indult.
- Csókolom – fityegte V. szája az öregasszonynak.
- Szervusz, édes fiam! Mi járatban itt a harmadikon, ahol a madár se jár? – érdeklődött barátságosan Izolda néni, miközben kampós botjával igyekezett észrevétlenül sokszoknyája alá kotorni egy fekete kandúrt.
- Feladom magam – felelt V. egyszerűen.
- Akkor jó helyen jársz, gyere csak be! – invitálta befelé az öregasszony V.-t.
Odabenn, a lakásban a konyha melegen dorombolt. A plafonról pókok lógtak, és a sarokban több tucat seprő támasztotta a falat útra készen.
Izolda néni megnyikorgatta a konyhaszekrényt, és elővett egy két méteres fazekat. V. csodálkozott is, hogyan fér egy ilyen kis szekrénybe egy ekkora fazék, de úgy gondolta, a hátra lévő időt nem pocsékolja ilyen jelentéktelen méretkülönbségekre.
- Mutasd csak fiam az ujjaid!
V. engedelmesen felmutatta őket. Ujjai soványkák voltak és egyenesek, úgy futottak üres tenyerébe, mintha az életükről lett volna szó.
Izolda néni meghümmögtetett magában valamit, aztán nekilátott V.-nek. Vizet forralt, kotyvasztott, elővett egy méretes dunsztos üveget, sederedett jobbra is, balra is, egyszer aztán, úgy középütt, megállt V. előtt egy piszkos papírzacskót szorongatva. V. nehézkesen betűzte a zacskón a dülöngélő feliratot: KITARTÓSÍTÓSZER.
- Na, fiam, megkérlek, bemásznál akkor ebbe az üvegbe? Túl hosszú vagy és nehéz, én meg már öreg vagyok és ügyetlen, remeg kezem-lábam! – sopánkodta el magát az öregasszony.
V. bemászott. A többi egyszerű volt, és gyors. Izolda néni meglóbálta a dunsztosban kucorgó V. feje fölött a zacskót, utána valami íztelen löttyöt kanalazott az óriáslábosból a fejére, végül rátekerte a tetőt.
V. sorsa elrendeződött, egyenes úton a spejzba került. Szeretett ott a hagymák és a kolbászok tőszomszédságában, a többi kitartósítószeres emberbefőtt között, akikkel néma ismeretséget kötött. Élt is, meg nem is. Mindenesetre avval, amit feladott, odakinn nehezebb lett a világ, míg ő maga odabenn könnyedén lebegett a harmadik polcon, jobbról a negyedik üvegben.
HOGY A TÖRTÉNET TELJES LEGYEN
A palack évek óta a spejzpolcon csücsült. M.-nek valahogyan akkor akadt meg a szeme rajta, amikor unalmában keresztül sétált a lakásán, és éppen útba ejtette a spejzot is.
M. meglebegtette a karját a palack felé. A könyökét alátámasztotta a levegő. M. döntött. A palackért nyúlt, lesöprögette róla a pókhálót, és kidöcögött vele a konyhaasztalig. Leült. A párna paffant a feneke alatt, M. békésen elvigyorodott, és megrázta a palackot.
- Klatty, klatty! – hallatszott.
M. a dugóhúzó helyét szemlélte a konyhafalon.
- Nyilván teleportált – gondolta.
Az óra időt ketyegett a dugóhúzó helyével szemben, kissé srévizavé, odaföntebb. M. mérlegelve az összes kockázati tényezőt a kevésbé kapható, viszont nagyon bögyös Marikához slattyogott, becsöngetett az ajtaján, és tekintetéből félszegen dugóhúzót formálva szájjal is kérésre fakadt.
Később nyom nélkül távozott, az ajtócsapódás felverte a lépcsőházi gyíkokat.
M. a konyha asztalhoz ereszkedett, és nekifogott a palacknak.
- Szisssz – mondta a palack, és kinyílt.
M. megpróbálkozott önteni, de blugybogáson kívül más egyéb nem került a poharába. Akkor vicsorogni kezdett, fél szemét behunyta, a másik felet pedig belemélyesztette a palack hasába. Odabenn a málnaszörp mellett egy dzsinn kuporgott.
- Nem eresztlek ki! – üvöltötte a dzsinnek M. – És most sorolom a kívánságaimat…
- Jó, ne eressz ki – felelte a dzsinn. – Az emberekkel roppant bizalmatlan vagyok, veled meg végképp. Ismerlek. Öt éve ücsörgök a spejzodban, láttam mindent. És tojok a kívánságaidra is.
M. dermedten hallgatta élete egyetlen esélyét.
- Gyere ki – kérlelte, - csuda egy világ van idekinn, majd meglátod! Amit meg rólam tudsz, lári-fári, megváltoztam, új életet kezdtem, igazán elhiheted!
A dzsinn odabenn a palackban fájdalmas mosolyra fakadt. Bepárásodott a szemüvege, és elképzelte magát, ahogyan délcegen buborog a palack szája felett. Aztán csak megcsóválta a fejét, kezdődő szakálláról lerázta a málnaszörpöket, és felszólította M.-et, hogy tegye vissza a dugót, mert fázik.
M.-nek nem sok választása maradt. A palack eltörése kockázatosnak tűnt, maga sem tudta miért. Talán a leendő szörpragacs tartotta vissza, talán a saját bizalmatlansága, ami a dzsinn bizalmatlanságából gyökeredzett terebélyes datolyafává mindössze hét és fél perc alatt. M. visszavitte hát a palackot a spejzba, és elhatározta, megnősül. Úgy gondolta, majd az anyósának fogja ajándékozni a palackot, vagy az első pedagógus napra az óvó néninek. Még nem határozott, de az életben pont az a szép, hogy mindent lehet. Persze bizonyos kereteken belül, de kit érdekelnek a keretek, amikor az ember olyan vaksi, hogy még az orráig sem lát, olyan egy szerencsétlen.
- És a datolyát meg kimondottan utálja – tette hozzá M., hogy a történet teljes legyen.
A HÓEMBER
Már a dédnagyanyám is azt hajtogatta, hogy egyedül az álmaid a tiédek, s míg mondta, egyre csak bólogatott a hófehér hajával, amit a maga horgolta hajháló alá szuszakolt be minden reggel. Akkoriban még alig éltem, kicsi voltam, és nyitott a világra, a hatalmas ismeretlenre, amit leginkább a dédnagyanyám húzott, taszigált mindinkább közelebb felém.
Most, hogy nagy vagyok, jócskán felnőtt, már szaladok a világ elől. Nem zsugorodott az össze egy cseppet sem, hogy ennyire megnőttem, inkább félelmetesre tágította a sok ismeretlen, másféle ember, akik mind utánam születtek.
A dédnagyanyámnak az álmokkal kapcsolatban igaza volt, azok tényleg egészen addig az enyémek maradtak, amíg tudtam álmodni. Mostanában azonban elvesztettem az álmodás képességét, és végleg tulajdon nélkül maradtam a világban.
Éjjelente kirakom a holdat az egyetlen ablakba, amit ismerek, felragasztom köré a csillagokat és lefekszem az ágyba. Olyan egyedül vagyok, hogy félek elaludni, félek, hogy míg alszom, elveszik a hold, vagy parányi pukkanásokkal a semmibe múlnak az örök csillagok. Felelős vagyok értük, nem alhatok.
Nem aludtam tegnap éjjel sem, csak forgolódtam, csak hánykolódtam, tépdestem a kispárnám sarkát, potyogtak a libatollak, zuhogott a hó az egész szobában. Felültem, meztelen talpam a padlóra simult. Tiszta, hideg volt odabenn. Lecsusszantam az ágy széléről és elkezdtem hóembert építeni. Jól is tettem, mert mire reggel lett, a hóember belém szeretett, apró, fekete szemeiben lángolt a koksz, úgy mondta el nekem, míg a holdat és a csillagokat szedegettem le az ablakból, hogy többé nem tud elolvadni. Akkor megkértem, főzzön egy kávét, s ő ment, értem ment egyenesen a konyhámig, ahol már várta a dédnagyanyám.
Hiszek az álmaimban, különben miért lennének az enyémek, mondom a hóembernek, amint a kávét egyensúlyozza felém. Narancssárga répa orrát felhúzva nevet, míg fölém hajol, vele nevetek én is. Odakinn még tart a nyár, a fák fölé kék takarót feszít a reggel, arra a takaróra hever aztán a nap, nézi a földet, néz engem, a hóemberemet, és megpróbál mindent, hogy olyan, de olyan forró legyen a világ, hogy ne élje túl a szerelem.
A HIRDETŐOSZLOP
A férfit az utcán ismertem meg. Egy hirdetőoszlopra tapasztotta fel magát, s én jelentkeztem rá. Kezdetben gyanakvó voltam, és később is az maradtam, de a férfi azért nagyon vonzott. Tetszett az érintése, és ezért sok mindenre hajlandó voltam, annak ellenére, hogy semmi zenei érzékem nincs, és természetesen akkoriban sem volt, amikor a hirdetőoszlop mellett megálltam.
Esett az eső, csurom vizes lettem, mire sikerült az utolsó rajzszöget is kibányásznom a férfi fülcimpájából. A férfi nem leesett az oszlopról, hanem ruganyosan a lábam elé pattant. Sötétedett. Egy lámpa alá vontam azzal az ürüggyel, hogy megmutatom magam. Néztem a férfit a messziről jött fények glóriájában, és arra gondoltam, van-e megfelelő kesztyűm, vagy vennem kell-e egy újat. Persze egyszerűbb lett volna mindezt megkérdezni, de sokszor a hallgatás annyival könnyebb a szónál, hogy az embernek kedve sincs megemelni a nyelvét.
A nyelvem tulajdonképpen akkor kellett volna megemelnem a lámpa alatt, de mert előre csak az idő tud gondolkozni, elindultam a férfi mellett. Hallgatólagosan megállapodtunk hát, és én később a duda mellé, csak a biztonság kedvéért, azért vettem egy pár igen elegáns, kötött kesztyűt.
Az első órák lámpaláza gyorsan nőtt. Egyre ügyesebb lettem, forróbb, égetőbb a láztól, s egy nap megszólaltattam a hangszerem. Nem arattam vele igazi tetszést, a férfi kedvetlen lett, szidott. Időről-időre azért még adott egy-egy órát, s én ráéreztem a dolog ízére. Megtanultam kesztyűbe dudálni, s mára már igazi virtuózzá lettem. Kár, hogy közben megsüketültem, kihullott a lelkem, és fél szívkamrámra becsukódtam.
EZ IS VALAMI
Átlagidő. A felhők mértani közepében a nap. Épp dolgozik. Árnyékot vet. Hát én abba az árnyékba süllyedek bokáig, ahogy kinyitom a kertkaput. A kilincs emléke neszez a tenyeremben. Állok tanácstalan, ott ragadtan, a saját kapum előtt.
- Valaki kihúzhatna innen – gondolom, de sorra véve a szomszédaim, valószínűtlennek tűnik, hogy egyikbe is belekapaszkodhassak. A legkisebbek már rég az oviban az örök vajas kenyerek és kakaók között, a felnőttek pedig világot váltanak forintra. Csak állok ott, nincs mit tenni. Néha felnézek a napra, a tekintetemben szemrehányás, már ősz van, a nap igazán sárgíthatta volna inkább a faleveleket árnyékvetés helyett.
A szomszéd utcából ismerős zajt hallok. A szél kerekedik. Ha erre jön, majd kiránt innen, de nem, másfelé indul, távolodik pont az én fülemben. A csend fokozatosan vesz birtokba mindent körülöttem, aztán engem, fészket rak a szívemben, csendrigók születnek odabenn puha, néma csőrrel.
Várnom kell. Az utcasarok kíváncsian méreget. Kicsit elfordulok, ne lássa a kibuggyanni készülő könnyeket, amiken keresztül majd gyémántban fürdik a világ. Talmi csillogás, nem szeretem. Akkor hallom meg a koppanásokat. Kétségtelenül léptek. Mindjárt jobb várni, ha hallhatóan érkezik valami.
Már látom is. A kék levegő rongyosra hasad ott, ahol a telefonfülke éles szélei keresztül szakítják. A fülke közeleg, ajtaja kicsit kileng. Odabenn vidám telefoncsöngés lubickol. Óvatosan érte nyúlok.
- Halló.
- Jó napot! Örülök, hogy végre felvette! Nem is tudja, milyen régen hívom! El tudna jönni a jegyéért? Megérkezett!
Hmmm. Tulajdonképpen nem is rendeltem jegyet, de attól még könnyen lehet, hogy érkezett egy. Elhozni most nem tudom, tiszta sor, időt kell nyerjek.
- Hova szól? – kérdezem.
- Első sor, hatos ülés.
Püff neki! Nem lettem okosabb.
- Pár perc múlva indulás. Beszállna végre?
Mi? Hogy? A fülkére nézek. Az biccent felém. Félénken a lábamra mutatok. Be van ragadva még mindig. A fülkét azonban nem ejtették a feje lágyára, és kedves is. Karon fog, megragad, is kicuppant onnan. Nagyot sóhajtok. Aztán kicsit odaütögetem a lábam a járdához, a maradék árnyékcafatok engedelmesen lehullnak, és én belépek a fülkébe. Ideje felcsípni azt a jegyet.
A telefonfülke ajtaja halkan kattan, és megindulunk. Nem gyorsan, épp csak annyira, hogy egy tempóban haladjunk a fákkal. Boldog vagyok. Örülök a jegynek. A fülke lágyan himbálódzik velem. Kinézek. Az utca már csak apró csík a múltban, odakinn sötétedik. Jobbra fenn kigyullad egy csillag, aztán még egy és még egy. Holdszag van mindenütt. Telik az életem, és közben megint megcsörren a telefon. Felveszem.
- Ez az utolsó útja, tudja? A jegyéért megy – közli egy nyugodt, szakállas hang, glóriával a nyelvén.
Én nem bánom. Úton vagyok végre. A hold betölti az egész fülkét, nekem olyan, mintha az összes maradék karácsonyom egyszerre jönne el. Felemelem a kezem. Óvatosan a holdért nyúlok. Magamhoz húzom, kicsomagolom. Lapos tányérjáról egyedül az én arcom néz vissza rám.
- Boldog karácsonyt! – lehelem felé, és tudom, legalább egy embert sikerült megtalálnom ezen a világon. Ez is valami.
EGY MEGCSÓKOLT BÉKA NAPLÓJÁBÓL
Aug. 1.
Az első reggel. Ahogy felébredtem, leestem az ágyról. Rögtön a fürdőszobába mentem, és beültem a kádba. Elmélkedni akartam arról, hogy tulajdonképpen nem is tudom, hány petét termékenyítettem meg tegnap este, és hogy nőm hol is tartja a petéket, mert reggel nem láttam az ágyban. Lehet, még az éjjel elvitte őket valami normális helyre.
Aug. 5.
Legyet akarok reggelire. A narancslétől ragadok, és nem is esik túl jól.
Aug. 6.
Ma megint megcsókolt a nejem. Reménykedtem benne, hátha jobbra fordulnak tőle a dolgok, de nem, maradt minden a régiben. Este a sétánál fogtam három kövér lepkét. Kurva jók voltak. A la natúr.
Aug. 8.
Az anyósom szerint nem illik a zöld öltönyhöz a szúnyogmintás nyakkendő. Szerintem az anyósomnak semmi ízlése nincs, ezt meg is mondtam neki, erre a nejem sírógörcsöt kapott, nem tudom, mi lehet a baja, talán elvesztek a megtermékenyített peték.
Aug. 11.
Ma moziban voltunk. Matinén. A nejem végigsírta a filmet, én sem unatkoztam, végig egy helyes kis levelibékát stíröltem az előttünk lévő sorban. Nem tudom, akar-e petézni.
Aug. 11.
Délután megpróbáltam a spejzban belekuporodni egy befőttes üvegbe. A nejem észre vette, és rögtön kibontott egy baracklekvárt. Nem ízlett, egy legyet sem találtam benne.
Aug. 15.
Sokszor gondolok arra, nem volt-e jobb a patakban élni. Ilyenkor nosztalgia fog el, olyannyira, hogy teljesen megfeledkezem magamról. Az anyósom rám nyitott a múltkor, és azzal vádolt, hogy elmebeteg vagyok, és tönkreteszem a lányát. Küldtem neki egy doboz legyet díszcsomagolásban. Hátha.
Aug. 17.
Reggel munkába menet fél órát kuporogtam egy pocsolyában. Remélem, nem látott meg senki.
Aug. 18.
Megkértem a nejem, csomagoljon legyet is tízóraira. Desszertnek. Hisztirohamot kapott, és megkérdezte, szitakötőt nem akarok-e. Nem értem az egészet. Azt mondtam, rakjon, ha akar, a kedvéért megeszem. Este nem akart a petéihez engedni. Abszolút felelőtlen magatartás!
Aug. 20.
Tegnap megfeledkeztem magamról, és bekaptam egy legyet. Az anyósom látta, mikor benyeltem. Sikítófrászt kapott. Állítólag félelmetes volt, ahogy pislogni kezdtem, és a szemem lesüllyedt a szájüregembe. Na és?
Este kikutattam a nejem. A petéket nem találtam meg.
Aug. 23.
Elmegyek innen.
Aug. 24.
Megpróbáltam rávenni a szomszédasszonyt, engedje meg, hogy megcsókoljam. Esküszöm, nem akartam a petéit, csak sürgősen vissza akartam menni a patakba. Kezdődik a csigaszezon. Az anyósom seprűvel próbált agyon verni, és közben azt kiabálta, majd adok én neked csókot! Tulajdonképpen jó is lett volna, de nem adott mégsem, úgyhogy maradok.
Aug. 26.
Mégis sikerült! Fejjel lefelé érkeztem a patakba. A víz nincs több tíz centinél. Kicsit meg vagyok ijedve, de a gödörben fejre állt béka is rájön egyszer, hogy elég megfordulnia, és akkor nemcsak az ég meg a Hold tükörképét látja, hanem mindkettő valós képét. Ezt nem tudom, pontosan ki mondta, de mindenesetre zsírbölcs békaember lehetett, és én most azonnali hatállyal neki is látok ennek a forgolódásnak.
JÓINDULAT IS VAN A VILÁGON
- Jó napot kívánok!
- Jó napot! Mit akar?
- Én egy izét….
- Jöjjön már be, a küszöbről nem hallom a makogását!
- Igen.
- Na!
- Egy őrangyalt, azt szeretnék.
- Végre! Kiutalása van? Pecsétes papírja, hogy szerencsétlen, hogy egy balfék, hogy egy élhetetlen nyomorult?
- Itt van minden.
- Na, lássuk, lássuk…igeeeen… Na, nézze, az őrangyalok most épp kifogytak, de a selejtben van egy félszárnyú példány. Szép flitteres. Ha az jó, felőlem vigye! Az új szállítmány majd a hónap végén érkezik.
- Félszárnyú?
- Nincs annak semmi baja, maximum kicsit kacskán fog lebegni maga felett, a feleresztésnél meg kicsit jobban kell majd vigyáznia, hogy agyon ne üsse magát, ha visszaesik, de különben nincs annak semmi baja, működik.
- Tud majd…. tud majd, ki tud majd rántani a bajból?
- A kirántó egységének semmi baja. Ha ennyire ódzkodik, ne vigye el.
- Nem, nem, csak mégis, nekem nagyon fontos… Rózsaszín felhőt tud kibocsátani?
- Nézze, ez egy flitteres luxuspéldány, ez rózsaszín felhőt nem tud, de a csillaghullás és a tűzijáték alapfelszerelés benne.
- És a jövő? Tud a jövőben rendet teremteni?
- Micsoda kérdés?! Minek ajánlanám? Különben van egyáltalán jövője magának? Kapott? Van papírja? Mutassa a kiutalást!
- Egészen biztosan van jövőm, de papírom… papírom az nincs…
- Maga ütődött! Honnan veszi, hogy van jövője, ha nincs róla igazolása?
- Én remélem. Reménykedek.
- A reményre nem adok semmit. Szerezzen papírt, délig tartom ezt a flitterest, ha nem ér ide, akkor odaadom valaki másnak, valakinek, akinek legalább papírja van róla, hogy jár neki, jár neki bármi ezen a világon, ha más nem is, de idő mindenképp. A viszontlátásra! És igyekezzen! Én addig megpróbálok egy fél szárnyat keresni valahol. Magának szüksége lesz rá… és hát…jóindulat is van a világon, nemde?!
A KÉSŐBBIEKRE VALÓ TEKINTETTEL
Minden csoda három napig tart, kesergett fennhangon Kovács, és arrébb tolta az éppen őt hűsítő pálmaleveleket. A negyedik nap irgalmatlan közönnyel köszöntött rá, a szürkeség beleivódott a bőrébe, a bőrén át a vérébe, s ezért aztán úgy tűnt, megállt számára a világ, megszűntek száguldozni benne a vérerek, elhallgatott a tulajdon mellkasában a szív, amelyik nem is olyan régen még annyit vert félre, hogy Kovács görnyedten tántorogta át a hétköznapok egész sorát.
S most ez a csoda! A maga bőségével, egyforma gazdagságával fogcsattogtatva arra ingerli az embert, hogy szabaduljon tőle. Kovács is ezt akarta éppen, fogta a csodát, és kilökte az ajtón. Egy óra sem telt bele, a csoda visszatért hozzá, beszivárgott a falakon, bekúszott egy nemtörődöm módon nyitva felejtett ablakon, és Kovács újra ott találta magát abban az aranyos rózsaszín nyálkában, amelyik örökösen felszívta a könnyeit.
Akkor fogta a csodát, és földhöz vágta a harmadikról. Látta darabokra esni, és megnyugodva tért vissza a szobába. Nemsokára csöngettek. Ilus néni volt az, aki a csodában felismerte Kovács tulajdonát, és nagylelkűen felbicegett vele a földszintről a harmadikig. Ez Ilus néni életében valóságos csoda volt, három éve nem járt meg egyetlen nap alatt ilyen magasságokat.
Kovács döbbenten nézett az öregasszony aszott tenyerében fickándozó csodára. Érte nyúlt, sziszegve köszönetet mondott, és feladott egy apróhirdetést. „Megunt csodám átadom. Érdeklődni lehet: itt Kovács telefonszáma állt, de a későbbiekre való tekintettel ezt most nem írom ide.”
Kovács telefonja izzott a sok hívástól. Az emberek gyanakodtak, nem bíztak már régóta olyan csodában, ami történetesen ingyen van. Múltak az órák, és senki nem érdeklődött komolyan. Kovácson apró kiütések keletkeztek, és addig tökéletesen sima hátán egy ragyás púp türemkedett elő a hawaii mintás ing alól. Mikor Kovács orvoshoz ment, az orvos széles mosollyal nyugtatta meg, hogy mindez semmiség, egy ilyen nagyszerű és szerencsés embernek ilyen kis apróságok, mint pár kiütés, meg egy ragyás púpocska meg se kottyan, sőt, tulajdonképpen direkt jól mutat.
Kovács hazafelé menet megállt a bizományinál, és megpróbálta zálogba adni a csodát. A pult mögött egy apró szemüveges emberke hümmögött gyanakodva, majd száján keskeny mosollyal széttárta karjait. Kovács egy pillanatig azt hitte, repül a pillanat, de aztán az ember a pult mögött azt mondta, nem.
Kovács kiment az üzletből. Az utcák nyugodt, széles csíkjai fénylettek a napon. Hegyes árnyékok őrizték ezeket a csíkokat, s Kovács úgy érezte, a kék ég lefolyni készül a lába elé. Még időben érkezett haza. Fiókokat ráncigált ki, lábosokat vett elő, később tányérokat, kanalakat. A csoda ott rotyogott az erősen paprikás lében, Kovács csücsöri szájjal fújkodta, kóstolgatta. Aztán nekiült. Habzsolta, kanalazgatta, a zsíros, tömör lé úgy hömpölygött lefelé az ajkáról, mint a megáradt Duna. Kovács falt. Túl akart lenni mindenen. Ha nem kaphatja vissza a kívül-belül ismerős hétköznapokat, ha a tökéletes jut neki a meghitt hibás helyett, ha Jucika két különböző nagyságú, apró melle már sosem fog előle ócska trikóban elbújni csak azért, hogy neki keresni kelljen, akkor inkább legyen túl mindenen. Hogy ez a minden történetesen a saját élete, az a féktelen habzsolás közben meg sem fordult a fejében.
GYERTYÁK A PLAFONON
Karancs négy napja élt a plafonon. Előbb a pumpája ment föl, aztán ő maga is ott ragadt. Kezdetben voltak apró kényelmetlenségei, később aztán egészen megszokott odafönn.
A felesége rögtön az első nap kezdte keresni. Ennek Karancs örült. Úgy gondolta megmenekült, meg lehet menekülni a világban pusztán azzal, hogy valakinek hiányzik. Már majdnem leszólt az asszonynak, hogy hol van, mikor megszólalt a telefon. A Gizike volt, Karancs rögtön tudta a szavak medertelen hömpölygéséből, ami betöltötte a parkettát, felkúszott a falakon, egész a bokájáig. A felesége feje fentről mintha zsugorodni kezdett volna, s mikor Karancs meghallotta, hogy ő, mármint saját maga csak a szokásos szemétségei egyikét műveli, azért nincs sehol, akkor elkezdett gondolkodni, hogy azon a távoli, csöpp ponton, ami jelenleg a felesége fejének számít, hogy fér el ekkora száj.
Karancs nem szólt hát semmit, és maradt a plafonon. Rászokott az egészséges, fehérjedús táplálkozásra: pókokat és legyeket evett. Idővel meg is izmosodott az örökös lógástól. A világot pedig egészen megszerette fejjel lefelé. Már nem volt tőle hányingere. Az asszony persze néha hiányzott, szerette volna ottfelejteni a testét a testében, de ezek csak pillanatnyi, apró vágyak voltak, amelyek fellobbannak, mint a sötétben a gyertyafény, s amelyeket az idő aztán lágyan ellobbant mégis, és Karancs a nyitott ablakon át vágyni kezdett az égbe.
A LELKIISMERETFURDALÓ
- Jó reggelt kívánok!
- Magának is. Mi a panasz? Üljön le!
- Doktor úr kérem, bármit csinálok, nem fáj semmi!
- Mióta tart ez magánál?
- Évek óta…
- Nem tudott volna hamarabb jönni?
- Őszintén szólva eszembe sem jutott. Csak tegnap, mikor épp erre sétáltam, láttam a táblát a kapu alatt. Akkor gondoltam, hátha ez a bajom, hátha tud rajtam segíteni.
- Nyissa ki a száját!
- Áááááááááá.
- Nagyobbra! Most meghúzom az orrát a fény felé, lehet, kicsit fájni fog.
- Áááááááááá.
- Itt nincs semmi. Most mutassa a fülét! Úúúúúúgy…
- ÁÁgy.
- A másikat is. Itt sem. Vetkőzzön! Megnézem a köldökét.
- Hiiiiiii, csikiiiiiizzzzzzzz.
- Ne komolytalankodjék! Tolja le a nadrágját! Forduljon meg! Hajoljon le! Mélyebbre, még, még!
- Áááááááááá.
- Felállhat. Hát kérem, ott, a hátsó felében még látok valami kicsit. Azt esetleg meg tudom fúrni. Mélyaltatásban, roppant nagyítás alatt. Kockázatos, de meg lehet próbálni.
- Igen, kérem. Nem is tudom, mit mondjak.
- Jövő hét szerda. Három óra. Mossa magát tisztára előtte!
- Viszontlátásra, doktor úr.
- Viszontlátásra! A maroktartó ott van az ajtó előtt balra. Tépjen egy áfás számlát is.
- Köszönöm, doktor úr.
FARMEREK A SZÉKEKEN
Az ember nyolcra járt dolgozni. Munkakezdés előtt mindig átöltözött. Fémszínű egyenruháján vörös felirat hirdette: „Gép vagyok.” Az ember az öltözködés végeztével ugyanezzel a felirattal táblát is tapasztott a homlokára, hogy ha tükörbe néz, saját magát is emlékeztesse minderre.
Munka után aztán levette a homlokáról a táblát, farmerbe bújt, és haza sietett.
Egyik nap olyan volt, mint a másik, az ember ideje csak és kizárólag a naptárban múlt. Dolgozott, evett, vécére járt, aludt, néha találkozott, s benne hagyta a pillanatot valaki másban. Az ember boldognak érezte magát, azt hitte, az egyformaság becsapja az időt, és az megáll, akár egy tömzsi hirdetőoszlop a körúton.
Az ember így élt egészen addig, amíg egyik nap munka után nem öltözött át. Homlokán a felirattal rohant át a városon. Másnap aztán még valaki nem öltözött át, harmadnap többen lettek, a hónap végére pedig majdnem elfogytak az emberek.
Akik megmaradtak, azok legelőször tiltakoztak.
- Én ember vagyok! – vágták a szemükbe a többieknek. A többiek arrébb mentek. A szó olyan üres volt, mint a lélek, amit ezek a többiek a farmer mellett hagytak az utolsó átöltözéskor a székeken.
Évek teltek el. Az utolsó emberek remeték lettek. Szomorúságuk megfakította a bőrüket, s az a kevés, aki akkoriban született, mind szürke szemmel jött a világra. Később aztán nem is született senki, az emberek félni kezdtek a szavak után az érintéstől is. Néhányan még emlékeztek ugyan egy másik világra, kutatták az első gépek keletkezésének okát, aztán rábólintottak, istennek megint igaza van, a világvége ezúttal csak és kizárólag úgy lehet, ha nem a föld fogy el az ember talpa alól, hanem éppen megfordítva, az ember fogy, tűnik el valahogyan úgy, hogy nyoma sem marad, sem fájdalom-, sem szerelem-molekulák, sem semmi nem tanúskodik arról, hogy valaha volt remény, hogy valaha alkotások születtek ezeknek a reményeknek a beteljesedéséért.
TÖK ÉLETES JELENET
- Jó napot!
- Jó napot! Tehát ön tökéletes?
- Igen, asszonyom.
- Papírja van róla?
- Természetesen. Az összes jó tulajdonsággal rendelkezem, egyetlen rossz tulajdonságom sincsen, és mindez a világ összes nyelvén dokumentálva van.
- Nagyszerű! Megkérdezhetem, mióta tökéletes? Hány év releváns tökéletességtapasztalattal rendelkezik?
- Asszonyom, már a fogantatásom gondolata is tökéletes volt.
- Hát ez igazán kellemes. Utoljára hol volt tökéletes?
- A válasz roppant diszkréciót kíván. Egy bizonyos Kovács Ernőné nevezetű hölgynél. A hölgy sajnálatos módon tegnap délután elhunyt uborkaszedés közben.
- Te jó ég! Hogy történhetett ez meg?
- Tökéletesen véletlenül.
- Ah, így már értem.
- Megkérdezhetem, esetleg van olyan dolog a világon, amihez nem ért?
- Nincs, asszonyom.
- Akkor a hajgócgubernyákolás, a kávécsatrangolás és a táplákékorbitalizáció sem idegen az ön számára, ugye?
- Abszolút nem. Ezek olyan mindennapi dolgok, amik még álmomban sem okoznak nehézséget.
- Az arámi nyelvet természetesen beszéli, nemde? Szeretem, ha a délutáni szundikálásom alatt a pudlimat arámi nyelven ringatják.
- Hogyne, asszonyom. Az arámi pudlinyelvjárását is tökéletesen beszélem.
- Hát rendben. Akkor holnap várom az anyakönyvvezetőnél. A nevére vehet.
- Köszönöm, asszonyom. Nem fog csalódni. A nevem tökéletesen mutat eddig az összes sírkövön, amire csak eddig rávésték. Hamvasztásokkor is kellemesen ráfér az elegánsabb urnák oldalára, és a szél is könnyen kap bele, hogy a szökőkutak vízcseppjeivel együtt az égig szálljon. Meg lesz majd elégedve. Tökéletesen.
ALBI DÖ LUX
- Jó napot!
- Hommmm fipp!
- Szabad kérdeznem, ön hirdetett?
- Hök.
- Hát ez nagyszerű! Szabad esetleg beljebb mennem?
- Szkkkk.
- Ejnye, de szűk ez a bejárat! No, nem baj, egy jó ember ugyebár kis helyen is…
- Fipp.
- Kérem én a cirkuszban akrobata voltam, egyáltalán nem gond betekerednem a fürdőszobába. Nagyon csinos. Akármilyen kicsi.
- Ruff psssz.
- És mondja, ez lenne az én szobám? Á, de helyes! Nem baj, hogy nincs ágy, aktív cirkuszos koromban gyakran aludtam feltekeredve! Én voltam a Nagy Spirál Zsirárd! Girard-nak volt írva a plakátokon.
- Föpp.
- Ablak nem volna esetleg?
- Grrrrrr.
- Lehetne persze fúrni is, ha kegyed el tudna tekinteni egy kis bolygatástól! Voltam én már minden kérem, megfúrom én magamnak, ami kell.
- Krrrrr.
- Jó, jó, nem olyan fontos! Elvégre minek az az ablakocska?! Majd kitalálom a fényeket, találtam én már ki ennél sokkal különbeket.
- Tummm.
- Akkor kiveszem. Kegyed nagyon kedves. Az ár igazán méltányos. És csak nyugodtan másszon el azokig a helyes kis salátákig! Látom ám, hogy oda készül! Nem lesz gond, megtalálom én kicsit később is, kicsit másholabb is, fő a bizalom, az empátia, és hát az ember csak emberben csalódhat, az állatok bizonyos fokig ezerszer jobbak. Ide teszem akkor a lakbért a kis asztalkára, kegyednek akkor szarvcsók, igazán boldoggá tesz, hogy ezekben a nehéz időkben még forintért is befogad!
- Háppp.
- Nem. Hát hogy képzeli?! Nőt én nem hozok fel! Nincs az az asszonynép, ami ide betekeredne, legyen csak nyugodt!
- Kattttt.
- Nagyon szívesen kérem. Tulajdonképpen semmiből nem áll elvinnem a tenyeremen. Parancsoljon. Akkor viszlát este! Szuper, igaza van, ami a kulcsot illeti, az igazán felesleges! Ez a saláta akkor megfelel?
- Töfff.
- Óhhhh, ezt meg sem érdemlem! Viszontlátásra!
ÁLLÁS INTERJUH
- Mondjon még pár szót magáról! Például hegedülni tud?
- Hason fekve is.
- És nem zavarja, hogy Budapestről a Holdra kell majd bejárnia minden reggel?
- Egyáltalán nem. Gyakran és szívesen kötök kompromisszumot, otthon tele a szekrény mindenféle kötött holmival.
- És a fizetés? Azt is megfelelőnek találja?
- Hogyne. Egyenesen bűnös dolgokra csábítana, ha többet kínálnának.
- És milyen az egyensúlyérzéke?
- Ó, kitűnő. Hónapok óta a létminimum peremén táncolok egy ócska automata esernyővel a kezemben, és nézzenek rám, alig egy-két ütés, néhány kék folt, horzsolás, és a szívem fő darabjai is mind érintetlenül, a tisztára súrolt kamra polcán hevernek.
- Hát akkor majd értesítjük a jövő hét közepéig.
- Köszönöm.
- Ó, a sátra megvan?
- Természetesen, csak belecsomagoltam a bőröndömbe a paplanom és az éjjeli edény közé. Éppen befért. Úgy gondoltam, mégsem ülhetek egy ilyen fontos megbeszélésen egy csöpögő sátorral az ölemben.
- Nagyon kedves. De ha szólt volna, felállíthatta volna a sátrát a tenting rumban. Két rumba közt bizonyosan száradt volna, míg mi ismerkedünk.
- Á, erre nem is gondoltam. A sátram az utóbbi időben kicsit megvadult. A múlt héten is megevett egy HR-est.
- Akkor csakugyan jobb, hogy magánál tartotta. Mondja, szkafanderben tud kávét főzni?
- Most megfogtak! Csak abban tudok. Ha például épp a patyolatban van a szkafanderem, akkor nem is kávézok.
- Viszontlátásra. Örültünk. Nagyon szimpatikus nekünk, bár kicsit hiányoljuk a második fejét.
- Viszontlátásra. Én is hasonlóképpen olyan nagyon. Sőt sőt is. És a jövő hét közepére esetleg ki tudnám növeszteni…
ABSZOLÚT VÁSÁRLÓBARÁT
- Jó napot!
- Jó napot!
- Egy zokniprést legyen szíves!
- Hányas lábra?
- 56-os.
- Utángyártott kínai, vagy az eredeti érdekli? A kínai mellé akciósan kínálunk egy hat napos intenzív urgu-bantu nyelvtanfolyamot és kifizetjük Önnek a csecsemőkori rizsfogyasztását.
- Inkább az eredeti érdekel. Sznob vagyok.
- Automata vagy kézi?
- Természetesen automata.
- Távirányítóval vagy anélkül?
- Távirányítóval. Mindenképp.
- Diesel legyen vagy benzines?
- Benzines.
- ÖKO-terméket parancsol, vagy hagyományost?
- ÖKO-t. Felelős vagyok a bolygóért, amin ekkora lábbal taposok.
- ÖKO jelenleg csak zenés felárral kapható.
- Rendben.
- Csúsztatott házhoz szállítással, topless lovasfutárral, vagy „Fogd és vidd” akció keretében szeretné?
- Fogd és vidd! Nem szeretem a feltűnést.
- Gizike, legyen szíves egy 56-os benzines automata eredeti ÖKO-zokniprést, a távirányítósból kihozni! Simát ne keressen, csak zenés feláras van!
- Még valamit parancsol, uram?
- Talán még egy tangadetektort, ha van. Arra az egész minire gondolok, ami szinte nem is látszik.
KELL VALAMI TOK
- Kegyed mindig ebben a drámaian ronda, látványos vasalókinézetben szenvedett?
- Igen, - rebegi szendén a nő, közben szeme, mint az összetekeredett vasalózsinór, fennakad valahol a könyvespolc és a plafon között.
- Nem mintha nekem sokat számítana a kinézet, - pödör egyet a bajszán a férfi, és kissé egyenesebbé egyenesedik a fotelben, ahol jelenleg ül.
A nő közben konyakért és kávéért siet.
- Hmmm, egészen praktikus, - hümmen csak úgy magában a férfi, ahogy közeledni látja álmatlansága nőjét, roppant vasalótalpán egyensúlyozva a poharakat.
- Kegyedre! – emeli magasba az aranyló konyakot.
A férfi átnéz a konyakon. Kilát a kertre. Aranylik minden. Ebben a méltóságteljes, lusta aranyfolyamban látja meg a körtefát. Rajta röhög. A férfi bosszúsan a nőhöz fordul megint.
- És mondja, ez a párás tekintete, ez is állandó?
- Nem, - feleli a nő, - ó nem, csak ha nagyon gyűrött vagyok.
- És gyakran méltóztatik ilyen gyűröttnek lenni, mint ma is?
A nő kétségbeesetten simít a szoknyáján, a férfi orrába vasalószag csapódik, megpiszkálva először az orrszőröket, majd a lelket is.
A szobára csend ül. Minden veszve már, érzi a nő is, a szíve helyén az a kis piros gomb lassan kihuny, megszűnik áram alatt lenni, a férfi búcsúzkodik, óvatosan kerülgeti a nőt, kissé forrónak érzi, nem akarja magát megégetni, mert a külső mindegy, mondja még egyszer, jó hangosan, hogy maga is higgye, legalább addig, míg illik kitartani.
A nő magára marad. Egy pók lassan ereszkedik a plafonon. Kíváncsi. Sistergő könnyek gurulnak szét az ablakon. A körtefa röhögése halkulni kezd, levelein részvétet hárfáz a szél, s a nő lassan hinni kezd valami emberfelettiben. Hogy a külső mégis csak mellékterméke a léleknek, hogy kell valami tok, amiben az ember létezik.
ÉLNI ÉRDEMES
Bummm, zakataka, zötty, hupp, puff, bummm, zakataka, hutty, zötty, és így tovább, vagy valahogyan így, és akkor az, amelyik a másikkal szemben van, egyszer csak, megszólal, kalapot emel.
- Kér egy kis citromos nápolyit?
- Ropacsek-féle? – kérdez vissza a másik, amelyik viszont azzal van szemben.
- Na hallja! Természetesen.
Így esik, hogy a zakatakák meg a zöttyök mértani közepébe a nyamm is bevonul. Esznek. A táj szalad az ablakban, lehet találgatni, melyik állomáson száll ki.
- Milyen elegáns a kalapja! Látom, igazi lóden.
- Tyű, de jó szeme van! – csettint hangosat a másik, - még a nagyanyám haskötőjéből szabta egy békebeli kalapos, egy elcsépelt kalapszabásminta alapján.
- Mondja, - hajol közelebb az, amelyik másodszorra lett másik, - nem jönne el a jövő hónapban a temetésemre? Nagyon örülnék neki. Már mint néhai is.
- Természetesen. Már vártam a kérést. Melyik nap tartja?
- Huszonötödikén. Hatkor. Utána úrvacsora és az emlékeim szétosztása. Magára is hagynék valamit.
- Köszönöm. Nagyon kedves. A szőrre allergiás vagyok.
- Igazán? – kérdezi a másik, azzal kis noteszt vesz elő, jegyzetel.
Bummm, zakataka, zötty, hupp, puff, bummm, zakataka, hutty, zötty, és így tovább, vagy valahogyan így, és akkor a másik, amelyik azzal szemben van, egyszer csak, megszólal, kalapot emel.
- A viszontlátásra! Akkor a jövő hónapban.
A vonat fékez, a kalap, s alatta az ember ledöcög a magas, régimódi lépcsőkön, talpa az állomás betonján koppan, és a léptei futószalagon viszik megint valahová, ahol esetleg újra szóba elegyedhet valakivel.
