Vers bejegyzései 
TAVASZ
Még mindig az a csend
tart bennem, amit te hagytál
egyszer egy hanyag mozdu-
lattal a csípőm körül.
Azóta ki tudja hányadszor,
de tavaszba fordult a nap-
tár megint, s az idő kötényén
a madzag oldódni látszik.
Újra születik minden. Hűs le-
velek fonákján hangok nyílnak
a fákon szerteszét, s a kék ég
ölében sárgán lángra gyúl a nap.
HEGYVERS
Képzeld azt velem,
hogy túl az óperenciás
tengeren vagyunk,
két, egymástól távolról is
átlátszó üveghegyen ülve,
és fölöttünk vihart keltenek ősöreg
rossz banyák, rücskös vasorruk
szél-hullámokba nyomják, szimatolnak,
kik vagyunk egymásnak,
és nem is sejtik,
hogy mi épp nekik drukkolunk,
hogy kíváncsian lessük
a választ azon a két hegyen,
hogy néha csónakokra gondolunk,
néha földrengésre, omlásra,
de ha tudnánk valami biztosat,
akkor könnyebb lenne
ülni ott és várni,
jó gondolatokat gondolázni,
hogy két átlátszó hegy szokatlan útra
keljen azon a mi óperenciánkon át egy érzésért,
amit amúgy a hegyek legfeljebb
csak elsejtenek azoktól,
kik áldozataikat lábuk elé téve
megmásszák őket az oxigénhiányért.
ÖSVÉNYVERS
Éjjel nem tudtam aludni.
Csak, esett, esett, és én
homlokomat az üvegre ta-
pasztva néztem a cseppeket.
Ott voltál mindegyikben.
Áztattad a kertben a borsót,
a friss vetést, kezem nyomát.
Én benn a szobában arra
gondoltam, hogy már megint
megtaláltál belőlem valamit,
egy ösvényt a teljesség felé.
Így vártam tovább. A borsó
ázott, a homlokom nyomta az
ablakon keresztül az éjszakát.
SZÉLVERS
A szelet hallgatom.
Zsákjába szedte mind
a várost, s most összerázva
fújja szerteszét.
Más helyre tesz
embert, házat, a velem
ismerős diófát, ki most mégsem
utánam kóborol.
Nem természete.
Ott kapaszkodik újra földbe,
ahová a szél kilökte,
de tán emlékezik.
LÉGY OTT!
Hogy ébredgetek,
először lábujjam
cicorog a paplan alatt,
kikandikál, nézi a reggel
szebbik oldalát,
mi felőle bizton látható,
s mire mindez meglesz,
az ujj jelt ad a maradék testnek,
betrombitál gyomorba,
hasba, kecmeregtet
először derékszögbe,
aztán kinyújt magasba:
irány a konyha!
bögre, fekete, na lám,
ásít a lány, kocorog a szék
szélén talányaiba mártva,
míg szép fejére buja kócot fon
a lecke gondja, és nincs
se fésűje, se szaxofonja,
pedig hej, ezek lehetnek
az ellenszerek, vélekedik lába
bölcs ujja, s hogy felkel végleg,
odahagyja a konyhaszéket,
hegymenetben megindul
a spejzba. Odabenn
uborka udvarol a kalácsnak,
sóhajt az ember, lehetetlen,
hogy megegyen egy bimbódzó
légyottot, hát más után néz,
mohón nyeli az éhkoppot.
ÁRKON-BOKRON ÁT
Árkon-bokron át
szeretlek, suttogom kezednek,
mert szám éppen tenyered
bölcsőjében ring, álomra készül.
Az ablak nyitva,
benéz a szél, köszön, körbe fújja
a paplanom. Közelebb fúrom
magam hozzád, hogy elfelejtsem
azokat az egészen
apró távolságokat, amik később
a szakadékok lesznek. Kinn éjjelre
hangolnak a tücskök, kásás szemét
a hold komótosan
ki-be csukja, jól van, bólintja ránk
a tintakék eget, és én alszom,
és árkon-bokron át álmodom veled.
NÉGYSOROS
NÉGYSOROS
hogy útnak indulok
a leoltott csillagok alatt,
hajótöröttje leszek
az első járdaszigetnek
OLDHATATLAN MINDEN
Ne félj, suttogod,
könyörgöd a fülembe,
s én hallgatok, mert valahogyan
úgy fekszem benned,
hogy meg sem szólalhatok.
Később, mikor már
a fülcimpám is párás, elengedsz
szólni, és én a múlt sárkányáról
mesélek fölöttünk, a hosszú kötélről
a táncos felhők között.
Látom, eresztesz majd,
haragszol, a sárkányokat még
a mesékben sem hiszed.
(Egy kislány jön akkor felém,
pont olyan, mint egykor én,
kezében olló, arca kicsattanó,
győztes piros, nézem, ahogyan
elvágja a kötelet, és a sárkány egy felhőt
lökdösve ellebeg. Színes zsinórjai
úgy úsznak utána mind,
mint a sóhajok. A kislány
nevet, röpülni készül, csak pillanatra
érkezhetett, mert én már felnőtt vagyok.)
Mész. Kabátod ujjából
kiesik a szél, összemozdulnak
mindjárt a lombok, vihar
árnyéka nő óriássá a házfalon,
a fekete macskák mind a boszorkák
után szaladnak, villám cikkan, félek,
nekem minden kötés oldhatatlan.
SE VELED, SE NÉLKÜLED
Csak egy verset
szeretnék még. Kezdeni
ezzel a véggel valamit.
Hogy mennyi csillag odafönn,
hogy rezeg a hold, hogy a folyó
tükre hasára fordulva szunnyad,
azért nem látjuk most mi ketten
benne utoljára a holdat
idelenn, a földön is,
habár a Duna nem pont a föld,
de partjára tettük most bánatunk,
és mi is ott vagyunk,
kifordult gomblyukainkat
csak a szél ujja cibálja, húzza,
a csók se a régi,
de valami benned lehet,
ami engem örökre,
se veled, se nélküled.
MOSÁS UTÁN
Törődsz velem.
Péppé zúz minket a délután
eseménytelensége. Egy rügy
pattan neki az ablaknak,
s a radiátoron száradó inged ujján
megvonaglanak a kék csíkok.
Esősnek látszik kinn.
Sétáink a kabátzsebek sarkába
húzódnak előlünk. Szó szót,
csend csendet követ,
s a ritmusok közé ült szünetben
átnyalábolom öled.
ÉS NEM SZERETLEK
Egy pad van velünk.
Ülünk rajta, ölelkezünk,
nyelveink egymást kutatják,
s az ég, az ég fölöttünk
vérezni kezd a csillagoktól.
Felállunk, kéz a kézben,
míg egyfelé tart utunk,
aztán rólad többé nem tudok,
egymagam ballagok
az égre nyúló fák alatt.
Valahogy örülni kéne.
Illatos tavasz, busz robog,
néha egy-egy autó suhan,
fény, de én csak megyek,
és nem szeretlek nélküled.
HOGY ÉN HOGY?
Egy este öleltelek
utoljára, szárnyra kelt
velem a nagykapu,
csattant a ház,
két ablak összenézett,
s párkányukra a semmi ujja
szívet kapart a porba.
Hogy azóta én hogy?
Hát a kapuk nem repülnek
már velem, a házak
sem olyan hangosak,
az ablakok meg belátnak oda,
ahol most lakok. Semmi különös.
Magamnál épp otthon vagyok.
MOST VÉGLEG
Az eső lába toporog,
kis, sietős cseppek
imitt-amott kart
karban szaladnak.
Az utca tűpettyes
szoknyáját kanyarba
fújja föl a szél,
s egy ember álldigál.
Kutat. Mélyen a fák
gyökeréig lát, s a titkok,
mint sokszelvényű
kukacok vonaglanak
a földgömbbe zárva.
Az ember fölnéz,
mert eddig azt hitte, ott,
és a kék űrből
nyakába most eső
zuhog, meghajlik minden,
füvekről cseppek
csorognak tócsákká,
tükrükben égi felhők
habja úszik, s az ember
feküdni kíván, súlyát,
csomagját ledobva végleg.
FAVERS
Emlékszem, nem jártunk
sehol. Üres utcák kopogtattak
cipősarkakat nélkülünk,
terek nyíltak, csukódtak
a városban, de nem velünk,
presszók, kocsmák füstös sarkai
dajkáltak mindig másokat,
tavaszok ébredtek, és mi mindig külön
láttuk a fákat rügyekért
szaladni titkon, hogy ne lássa
senki azt a nagy élni akarást,
ami minden telet felfal bennük.
A fáktól tanulok szeretni.
Kemény, barázdált törzsük zárom
karomba, s a fák állnak,
türelmesen visszatűrik
kibomlott ruhaderekam,
ágaik villáját a holdba szúrják,
vacsorám adják, feküdni küldenek,
házamat vigyázzák,
ablakom alatt strázsálják
az éjszakát, hogy kárpótoljanak
csupasz törzsük szájatlan imádatáért.
El akarom felejteni én is a szavakat.
REGGEL ÓRA
A konyhafények közt
cikázva még visszanézek.
Egy bögre árnyékot vet
az asztalra, a lámpán pók
hálóját rángatja a szél,
s a lusta szövésű reggel
imitt-amott széjjelszakad.
A délelőtt kockája
lassan lábujjhegyemre ér.
Fénytest a napban,
mért tan, mi tizenkettőnél
több nem lehet. Tucat.
Reménytelenül ugyanaz.
Tolat a múlt, jövőnek halad.
KÉREM VIGYÁZZANAK, AZ AJTÓK CSUKÓDNAK
kezem kérted
homlokodra tettem
lázad volt, tenyerembe gyúlt
forróságtól száraz bőröd
az voltál te
és akkor azt mondtam
igen, beteg vagy
később, már a metrón ülve
süppedő párnák közt forgolódtál
gondolataimban
tálcán vizet vittem
hőmérőt, gondoskodásomat
tettem hónod alá
és te engedelmesen összeszorítottad
az időt
hogy végre megmérhessem
mennyi
a forróság, kell-e szerintem csillapítani
közel hajoltam hozzád
száraz ajkad
azt mondta
nem
és égni hagytalak, úgy jöttem el
tőled még a metrón
soha többé
A KÉK UTÁN
ujjaid darabokra
törik a csigaházat
amit most találtam a kertben
kék repedések futnak
nyitott tenyeredben
s a szél az, ki jön segíteni
izgatott szájjal fújja szerteszét
a hegyes kis darabokat
és te összecsiszolod tenyereid
leversz róluk valamit, utánam
nyúlsz, mellem, derekam, mindenem kéken tiéd
a volt csigaháztól, amit most visz a szél
engedelmem szórakozottan
neked ígér az összetört helyett
egy másik színt
titkos dobozom nyitom ölemben
és csukott szemmel átengedem ezt
mindegy milyen
VERS A MADARAKÉRT
gyönyörű vagy
ahogy fejed félre hajtva
állsz a napba
hét éve ott és úgy
állítod meg válladdal az időt
és a madarak szárnyuk alá veszik
minden puhaságát a szerelemnek
úgy repülnek
csőrükben a dallal
a ma és a tegnap között
feszülve és hajolva a szélnek
kikerülve felhőkig érő fákat
és rossz napokat
és bús szobákat
hogy minket őrizzenek
legalább egyikünkben másnak
ROZSDÁS VERS
Rozsdás vasszáj
odakinn a kapu.
Nem nyikordul,
hiába figyelem.
Csillag hullik.
A kapu megeszi,
s a kilincsen egy
darabka fény.
Fityeg. Alig van.
Nézni sem merem,
nehogy ne legyen
egy pillantásomtól.
Rozsdás vasszáj
odakinn a kapu.
Ásítva tárul. Jössz.
Esőt hozol nekem.
Holdvirágot,
szirmán szelet,
kék kötényű dért,
szájadban éneket.
Jó szót teszel a
pizsamám zsebébe.
Varázsolsz. Lepkévé
szövöd a fényt.
Rozsdás vasszáj
odakinn a kapu.
Megijedek. A zárban
lepkeszárny nyiszorog.
EGYETLEN REGGELBEN AZ EGÉSZ
A nap sárga hangja az égen.
A mindenek ellenére lombot ígérő
diófa örökös tűrése, kinek fejsze
és madárdal egyre megy.
A kutyák csaholása.
Csak a kerítések mentén,
hogy eszedbe se jusson a határokról
a lehet, a kapukról a bemenet.
A kerekek csikorgatása.
Az utca egyenes hátú alázata,
a kanyarok játékos csele,
mi hol tévedni hív, hol haza.
Ember sehol. Hangnyoma
holddal veszett, lába vitte,
szíve hitte, keze elengedett.
Napkockát ugat a kutya
a diófa kérgének dőlve,
az utcán autó, jaj, el ne üsse.
A VÖDRÖKKEL TELI HŰTŐ ELŐTT
Egy szerelmes vers
jutott eszembe tegnap
a közértben a tejfölös
vödrökkel teli hűtő előtt.
Már vettem a tollat, papírt,
hogy a verset nem hagyom,
de szégyellni kezdtem magam
a vödrökkel teli hűtő előtt.
Hogy mifélék jutnak eszembe,
mikor épp zár a bolt, siet az ember
haza, s az éjjel kék keze lakat
a vödrökkel teli hűtő előtt.
Eljöttem onnan, aztán prózain
haza troliztam, de a vers az ott
maradt veled elhagyottan
a vödrökkel teli hűtő előtt.
Reggel, mikor kinyit a bolt,
s az éjjel kék keze már zsebben,
felébredsz majd a versben
a vödrökkel teli hűtő előtt.
Csodálkozol, hogy ki lehetett,
aki pont odaszeretett, arra a furcsa
helyre, de azért ott maradsz
a vödrökkel teli hűtő előtt.
Verslábad lógatod a neonba,
üres lesz a tenyered, aztán mégis
megindulsz, és szívkamrádba
hordod sorba a hűtőből a vödröket.
ARRÓL, AHOGY TÖRTÉNT
Egyszer már álltam így.
A szobában ragyogott a tavasz,
a híres greenwichi idő verte a tikk-
takkokat, s az ablak távol tartotta
tőlünk az őszt, ami kint verdesett
a kertben. Két kézzel nyúltál
utánam, s én féltem maradni,
de a szaladás éppen akkor
megmakacsolta magát bennem,
szóval így történhetett,
hogy tapogató tenyered
agyonszorította a szívverésemet.
ZE ZA ZÉLET
Ugye, mégiscsak szép
ze za zélet, pörölök csípőnek
támasztott kézzel
a részletekben rejlő angyallal,
aki ugyanúgy pór módra
ébred, akár az ember.
Csuklik. Fogat mos. Bele-
bele ásítgat a vécé és a konyha
közti térbe, bugyit keres, visszeres
lábát bebújtatja a nehezen talált
lyukakba. Kávézik. Csodát tesz
a rászorulók rongyos zsebébe.
Eszeveszett időket élünk.
Nem találódunk a bőrünkben,
gerincünk S-kanyarjain kisiklik
a lélek, gerendák hullanak szemünkből,
s a részletekben agyonütődnek
az utolsó bátor angyalok.
KABÁTGOMB
Pár szót váltottunk,
aztán inkább az ajtónak dőlve
vártuk az állomást, néztelek,
néztél, és én azt mondtam,
idegesít ez az ácsorgás,
te mosolyogva magadhoz húztál,
húsodba rejtettél az utazás elől,
orrom pont a kabátgombodba
nyomódott, fájt, és nem kaptam
levegőt, és tudtam, szeretlek,
és hagytam tovább fájni
az orrom a gombon.
A LEKVÁROS KENYÉR VERSE
Drágám, úszunk
az ágyban a reggel jégtáblái
közt, ébredésünk egymás
szemében horgonyoz,
kelünk, sietünk, összekacsintó zoknikat
kormányozunk tarajos idő-
hullámokon, pulóverujjaink búcsúkat
intenek, pá, pá, mondják a nagykabát alól,
míg két sapkabojt összehajol,
és már két sál tekeredik a város köré
hajókötélnek, hogy visszataláljunk
egymásnak estére, hogy brummogó
mackókba bújva málnalekváros
kenyereket majszoljunk
ragadós csókokkal összemosva.
(HAVAK ZUHOGNAK)
Künn a délután beteg madár,
látom röpülni hónaljad háromszögében,
ahogy mozogsz felettem.
(Csókolsz.)
Reményeid leérnek a talpamig.
Ha majd felállok, rajtuk lépdelek egész
az ablakig, s hogy kinézek, puha a táj,
tótágast áll a hold a régi körtefán.
REGGEL A REGGELBEN
fülcsigaházad nappalijában
ücsörgök, felettem lázas a lámpa,
fények hullanak rám spirálba,
várok, nyújtom az ujjam,
az asztalon porcsíkot tekerek karikába,
süket a csönd, szólni kéne neked,
körmondatok keringnek a véremben,
hogy a kocka el van vetve, megjöttem,
veled maradok, de megnémít a körökben
az a kocka, az élet pont ez,
sosem próbált harmóniák, porcsíkokba
tekert friss üzenetek, miket sokára
bont a lámpaláz, már el is múlt minden,
ami lehetett volna, de elmaradt,
vagy jó esetben csak
hosszú szünetet tart az elmúlásig,
a nappalidban ülök még mindig,
hallásodban hallom szíveink összedadogni,
míg sikálod sovány életed a kinyílt
zuhanyrózsa alatt
VERS A TÉLI SZÉLRŐL
Pizsamádban a téli szél
lapul. Most sima. Minden illata
kifekszik melleden. Gomb-
lyukaidban egy-egy hold.
Várom, hogy fogyjon mind.
Elképzelem a hat kis gomb-
lyukat egymás alatt üresen.
A melledről kifordult szelet átfújni
a szobán. A megremegő csillárt.
A szombatidőt az ablakra
tapadtan, ahogy az utcát lesi.
Múlna ő is, de valami nem engedi,
varázslat bénítja oda az üvegre.
A reggeli kész. Tucatízei az
asztalon terülnek. Kés a vajban.
Kanyarodó kiflik. Nyelvek, fogak.
Szájaink harapnak. Van, ami fogy,
és van, ami talán maradhat.
TEMPO GIUSTO
Fésülődik. Szöghaját
a szemembe szúrja,
a tekintetem csupa seb,
most meg tiszta hab az arca,
borotva jár utat rajta,
mint kinn a hólapát a járdát
szeleteli csíkokba, cakkba,
aztán ken, paskol, frissedik,
szalad, siet, a kávéhoz tesz vizet,
önt, kiönt, szürcsöl, kapukulcs-
csörög, itt se nincs már,
de torkomban dübög,
szólni se lehet,
veri, repteti a nyelvemet,
a táskájába küldök
az uzsonnája mellé egy sms-t.
