EGY MONDAT
Közelről elveszik az egész, csak egyetlen részlet marad, ami akár fájhat is.
HAIKU
egészen közel
megyek egy falevélhez -
zöld csöndet hallat
Foto by Tristan Savatier
MONDOM, HOGY FÉLEK A KUTYÁITÓL
- Hát félhetsz is tőlük! - feleli habozás nélkül.
Már nemcsak a kutyáitól félek. Tőle is, a szomszédomtól. Ha tőle félek, aki egy ember, akkor innen már csak egy egészen apró lépés a többi ember. A többi, aki szintén kutyát, macskát, nyulat, hörcsögöt, gyereket nevel.
Nevelek én is. S legalább naponta egyszer, a tükörben, össze is futok magammal. Félelmetes lehetőség lesz belőle újra?
Tegnap este odakinn sétáltam a szépülő félben lévő hold alatt, s visszanéztem az eltelt két évre. Még a gondolatba is beleborzongtam, hogy esetleg újra kéne kezdenem. Pedig most sem sokkal jobb. Csak más. Egészséges lelkülettel tekintek a jövőbe, az emberi kapcsolatok iránti vágy lassan legyőzi a félénkségem, néha még az is eszembe jut, hogy nini, nőnemű lény vagyok, de ez, ez a félhetsz is, ez megint sodorni igyekszik oda, ahonnan hitem szerint szabadulóban vagyok.
SZERINTEM VANNAK MARSLAKÓK
Épp most beszéltem eggyel. Most akkor persze rögtön azt kérdezitek, hogy milyen nyelven értettük meg egymást, meg azt, hogy hogy néznek ki. Hát úgy. Olyan emberformán marsosak. Vannak nyilván rövidek meg hosszabbak is belőlük, meg kerekek és még kerekebbek, meg rendesek, meg zöldek meg kékek, és fehérek, szakállasok és szakálltalanok, de valahogy mindenképp olyanok, hogy az ember szája mosolyra görbül tőlük. Így:).
A nyelv meg nem számít, de azért jó, ha van az ember szájában. Meg a Marslakóéban is.
SZÉLVERS
A szelet hallgatom.
Zsákjába szedte mind
a várost, s most összerázva
fújja szerteszét.
Más helyre tesz
embert, házat, a velem
ismerős diófát, ki most mégsem
utánam kóborol.
Nem természete.
Ott kapaszkodik újra földbe,
ahová a szél kilökte,
de tán emlékezik.
KÉT SÉGBE
vagyok esve. Egyszerre. A harmadik ség még várat magára, de érzem, jönni fog. Vigasz volna jó, kezed, öled, ringatásod. Szél jön. Bölcsőjét durván a kertbe dobja. Ásít a diófa, törzsének dűl a pillanat, száját törékeny mosolyra húzza. Semmi sem változik, tudja, de a nap azért a levelek közé küld egy kis reményt. Lenn, a füvön apró, pici fények születnek. Leguggolok közéjük egynek. Semmi sem több bennem, mint saját esendőségem kvintesszenciája egyetlen ponttá sűrűsödve, valahol a lélek mélyén. Elveszek az odaadásban, s mégis magamnak kell lennem.
EGY MONDAT
Szeretném, ha inkább mázliból lenne a kerítésem, a kolbász többé nem érdekel.
HAIKU
távolabb lépek -
engedem összefolyni
az eget veled
REGGEL A PARKBAN
A körvonal a parkban szegődik mellém. Hosszan figyelem, egész tetszetős, sehol egy kriksz-kraksz, vagy folytonossági hiány.
A táj is pompás. Romantikus lombok között eszményi madárcsicsergés, egy beépített mókus szalad felém, majd távozik a körvonalon keresztül. Odafenn a legszelídebb bárányfelhők, kékség, és végtelen tavasz.
Letelepszem egy padra. A körvonal derékszögbe hajtja magát, és egy ránc nélkül mellém telepszik.
- Hiányzik belőlem az ember – panaszolja kérdezés nélkül.
- Miért ment el? – kérdezem udvariasan.
A körvonal hallgat. A hallgatás hosszúra nyúlik, pont elér egy fagyis kocsit.
- Csokit és puncsot kérek – mondja a körvonal a nőnek, aki a fagylaltot méri.
A fagyis kocsi elcsörömpöl, a lombok susognak, és a virágok is kinyílnak a szomszéd ösvényen.
- Szóval? – kérdezem.
- Szóval – mondja a körvonal. – Szóval egy reggel elhagyott. Borotválkozás után kilépett belőlem, és én ott maradtam a tükör előtt, egyik kezemben a törölközővel, a másikban a borotvapamaccsal. Ez pont három napja, tizenegy órája és hetvenhét perce történt.
- Szomorú – felelem.
A körvonal bólint, hogy tényleg. A gyomrában összefolynak a fagyik. Meleg van. Olvadós a bánat is.
- Nem próbálta visszahívni? – érdeklődöm udvariasan.
- Nem. Nála maradt a mobil.
- És a hirdetés? Azzal nem volna jó próbálkozni? – unszolom a könyökénél fogva.
- A bankkártya is nála maradt – feleli. – És különben is. Mi összetartozunk. Az nem lehet, hogy egyik percről a másikra magára hagy, elviszi a szívem, a lelkem.
- Haj, haj – sóhajtom tanácstalanul. – Pedig de. Ön is legalább a tizenharmadik körvonal, akit csak ebben az órában látok. Nézzen csak körül! – mutatok szerteszét a levegőben.
A körvonal szerteszét néz. Fanyalogva bólogat. Aztán feláll, kihullik a gyomrából egy morzsa tölcsér. Szeretném felvenni és elvinni az éhező madárkáknak, de valahogyan nincs szívem érte nyúlni. Lassan felkászálódom én is, útnak eredek. Átmegyek a fákon és egy villanyoszlopon. Akkor kezdek csak el gondolkozni, hogy mi van velem.
EGY MONDAT
A médiajog kihozza belőlem az állatot, kérek pórázt és egy szerető gazdit, aki legalább pisilni kivisz két tétel közt a tavaszba.
LÉGY OTT!
Hogy ébredgetek,
először lábujjam
cicorog a paplan alatt,
kikandikál, nézi a reggel
szebbik oldalát,
mi felőle bizton látható,
s mire mindez meglesz,
az ujj jelt ad a maradék testnek,
betrombitál gyomorba,
hasba, kecmeregtet
először derékszögbe,
aztán kinyújt magasba:
irány a konyha!
bögre, fekete, na lám,
ásít a lány, kocorog a szék
szélén talányaiba mártva,
míg szép fejére buja kócot fon
a lecke gondja, és nincs
se fésűje, se szaxofonja,
pedig hej, ezek lehetnek
az ellenszerek, vélekedik lába
bölcs ujja, s hogy felkel végleg,
odahagyja a konyhaszéket,
hegymenetben megindul
a spejzba. Odabenn
uborka udvarol a kalácsnak,
sóhajt az ember, lehetetlen,
hogy megegyen egy bimbódzó
légyottot, hát más után néz,
mohón nyeli az éhkoppot.
SZABAD SZERETNÉK LENNI
és szeretném a szabadságom azzal tölteni, hogy szabadon vagyok. Szeretném lelkiismeretfurdalás nélküli kockulással tölteni a napot, és szeretném azt is, hogy közben gátlástalanul és naivan higgyek. Akiben, amiben. Nem az óriásokban, és nem is a nagy dolgokban. Csak mondjuk a munka, a tanulás nevelő erejében, abban, hogy az erőfeszítéseim egy napon megtérülnek. Lefordítódnak a fiaim számára. Mondjuk eggyel több liter kakaóra.
És azt is szeretném, hogy kiegyensúlyozódjanak a kiegyensúlyozatlanok. Hogy valaki jöjjön és játsszon velem: üljön a mérleghinta másik oldalára. Hogy lehessek a magasban, hogy lássam a holdat, amint hálóruhájában nagyot nyújtózik, és lássam azt is, hogy mikor észrevesz, szemérmesen egy felhőt húz a csupasz köldökére.
Szeretnék túl lenni ezen-azon, és szeretnék előtte is lenni ennek-annak. És szeretném, ha találnék egy szép lapos követ a könyvespolcomra. Most ez minden.:)
HAIKU
Kóbor perceim.
Egyszer csak nálad vagyok
egy gondolatnak.
6 REASONS YOU SHOLUD BEING CONSIDER A CAT:)
VÁRUNK, SETTENKEDÜNK, ORDASKODUNK
az éj leplét passzírozzuk magunkra, alig férünk alája. Megbeszéljük, hogy egy hangot sem ejtünk, hogy pisszenetlen osonkodunk kifelé. Meg is indulunk, mikor a Kicsi azt mondja, hukkk. Aztán megint. Akkorákat csuklik, hogy beleremeg a hold. Állunk hárman az úttest közepén, olyanok vagyunk, mint három bazi nagy, csendes bokor, csak az a hukk hallatszik erősen és kitartóan. Akkor kezdenek ugatni a kutyák, előjönni a szomszédok, és a sünök.
Mi hárman, továbbra is bokrok vagyunk. Szépen, halkan, hukkan araszolunk a hatalmas rakás illegális zöld hulladék felé, hogy ne legyünk többé bokrok, csak hukkok. Közben bánatosan gondolok a pöttöm legális zsákocskákra, amikből a levágott fű is kikéredzkedik, meg az avar és zöldhulladék égetési tilalomra is, és a tavaszra is, ami megnöveszti a fákat, hukk.
HAIKU
madár ébred a
fán: álma fészket rak a
guruló holdban
TÁG HORIZONT
giccses kék, meg lila és vanília. Elférnek benne a kémények, a lakótelepi kockaházak, a kacsák szárnya és a csillagok. Én is. Oda tartok pont bele, a messzi közepébe. Mellettem a patak. Viszem azt is. Valami közös sóvárgás van bennünk a távolok iránt. A patak csobog, az én lépteim pedig egymás után koppannak a kicsi fahídon. Mikor fordulok, lábam elé hullik az este, abban futok vissza a kertkapuig. Otthon. Az egyik legszebb szó, amit ismerek. Kerek és meleg. Magába foglalja mindazt, ami menedéket ad.
A boldogság ma egy elcsípett, édes pillanat. Hogy minden így lesz jó, ahogyan történik. Ilyen lassan, és óvatosan. Hogy maradandó legyen, akár a röpülés egy álmodó madárban.
ÁRKON-BOKRON ÁT
Árkon-bokron át
szeretlek, suttogom kezednek,
mert szám éppen tenyered
bölcsőjében ring, álomra készül.
Az ablak nyitva,
benéz a szél, köszön, körbe fújja
a paplanom. Közelebb fúrom
magam hozzád, hogy elfelejtsem
azokat az egészen
apró távolságokat, amik később
a szakadékok lesznek. Kinn éjjelre
hangolnak a tücskök, kásás szemét
a hold komótosan
ki-be csukja, jól van, bólintja ránk
a tintakék eget, és én alszom,
és árkon-bokron át álmodom veled.
AZ EMBER ALÁZATOSAN
odaad mindent, huzakodik a legnagyobb ellenféllel, önmagával, hogy a minden tényleg minden legyen, aztán elérkezik a pillanat, amikor már nem marad semmije, és szüksége lenne valamire cserében. Akkor felnéz, és egy vadidegent talál. Az idegennél ott vannak a kincsei, lígnek-lógnak róla mindenünnen. Az idegen aztán távolodni kezd, mentében itt-ott el is veszít néhány kincset, meg magától le is tesz, hogy hát ez már minek, és az ember ott kezdődik el, ott és abban a pillanatban, amikor a másik iránti gyűlölet kilobban, mint a gyertyaláng, és helyette fények lesznek, tavasz, csoda, illatok, furcsa formájú felhők, amik tökéletesen illenek azokhoz a kincsekhez, amiket a lelke mélyében felkutatott, a felszínre hozott, láthatóvá téve önnön gazdagságát még akkor is, ha ez a gazdagság csupán pillanatnyi, mert éppen attól és azért lehetett gazdagsággá, hogy az ember képes volt megválni tőle újra és újra.
Azt hiszem, ezért írok.
HAIKU
Foto by xensen
