HOGYAN LEHET A HŰTŐBE BERAKNI EGY ELEFÁNTOT?
Ezen még nem gondolkoztam, de végül is előfordulhat, bármikor előfordulhat, hogy be szeretnék tenni a hűtőbe egy elefántot. Például akkor, ha éppen vadászaton voltam a belvárosban, és a hadiszerencse kedvezett, vagy ha akciós a közeli közértben, vagy ha kifogok egy domináns hímet, aki minden nap lábam elé pakolja a zsákmányt és éppen mondjuk elefántidény van.
Szóval a helyzet mindenképp megeshet, fülelek, mégis hogyan kell. Vajon csak ki kell húzni belőle a dugót, és egész egyszerűen leenged, vagy kell valami spéci kés, egy elefántdaraboló, vagy csak egyfajta hajtogatási technikát kell bevetni?
Figyelek, feszülten figyelek, már habzik a szám, már óriás redők vízszinteződnek a homlokomon, mire feltűnik a képernyőn egy elefánt. Egyenesen a hűtő felé tart. Hirtelen valami oknál fogva elkezd darabjaira hullani. Ebből megtudom, hogy az elefánt főbb testrészei a joghurtos doboz és a banán. A leváló darabok egyenesen a hűtő irányába röpülnek. A készülék mindezt érzékeli, kinyílik az ajtaja, és a masina betárazza az elefántot. Tényleg befért.
Úgy érzem, be vagyok csapva. Nem közölték annak a varázslatnak a szövegét, aminek a hatására elkezd darabokra hullani az elefánt. Pedig a módszer tök jó.
NÉHA ELFOG A VÁGY
hogy úgy legyen megint, ahogy többé sosem lehet. Életem szereplői vagy már elhagyták a színpadot, vagy éppen pihennek öltözőjükben a szünetben, vagy már egyáltalán nem is vállalnak fellépést.
A szívemben azért megépül a színpad. Egy gyereket alakítok. A gyerek fekszik a sokdunnás, falusi ágyban. Mellette egy hokedlin hatalmas rádió. A gombjai akkorák, hogy alig férnek a tenyerembe. Bekapcsolom. Zöld fény oszcillál benne, sistergést adnak, s aztán, ahogy tekerem a gombot, megszólal a zene. Kitör a rádióból, betölti a szobát, és én boldog vagyok, teli várakozással, teli a torkom a saját jövőmmel. Akkor még nem fojtogat. Talán akkor kellett volna gyorsan egy másik állomást keresni.
HAIKU
Rádiómban csönd-
muzsika szól. Tetején,
nézd, remeg a por.
NÉMA ESTI VERS
Csend van.
A kertkapu nyiszorog,
s a járda mellett megremegnek
a füvek. A szél az,
mondom a csendnek,
és te azt a pillanatot választod
kilincsnek, benyitsz.
Árnyékod óriásira nő
a konyhafalon. Kezemet
tördelem, darabjai ott vannak
mind láb alatt. Mondani kéne valamit,
kérdezni, hogy meddig maradsz,
leültetni, enni adni, faggatni rólam magadat,
de én megváltoztam. Amire
volt szó, most hirtelen néma marad.
Az este egymaga történik
tovább, testünkkel játssza a játékokat.
KÖZJÁTÉK/20.
Piacolok. Nem szenvedéllyel, csak valami tettetett célszerűséggel bóklászok az áruk között. Tudom, elvileg tapogatni kéne mindent, szemmel hámozni, héj alá látni, kifigyelni a titkos kukacokat. Nem megy nekem, béna vagyok. Gyorsan feladom a válogatást, megállok éppen ott, ahol egy paprikahalom magasodik.
- Másfél kilót kérek szépen!
A két pasi egyszerre gürcölődik fel valamilyen ládaféléről, majd én, majd én, verik szájjal a vásárlót, jelen esetben engem. Az egyik aztán zacskót kerít, paprikát rak bele, mér, majd egy hórihorgas, hatalmas, tűzszínű példányt visszadob.
- Na, gyorsan tegye csak vissza!
- De akkor több lesz, mint másfél kiló.
- Nem baj, maga csak üzleteljen, ne az én paprikáimat hányja vissza a közösbe - pörölök addigra már csípőre tett kézzel.
- Krumpli van? Azt is kérek egy kilót!
A hátam mögött először egy, majd két ember, majd sor keletkezik.
- A barack belseje? Sárga?
- Milyen legyen? - kérdez vissza az emberem.
- Már késő, ne színezze át - és kiszedek négy gyönyörű, mosolygós gömböt a halomból.
- Tojás van?
- Igen, a szomszédom csak tojásból áll.
Átnézek a csak tojásra.
- Majd szólok neki, hogy magának csak szépet adjon!
- Nem kell - hárítok rögtön, - majd ad olyat, amilyen jut.
És elmegyek a szomszédba, a pult tojás hátán tojás, odabenn mintha tyúkok szaladgálnának, az egyik rám kottyan, mit adhat, hát rögtön vissza is kérdezek, tojás van? A válasz széles mosoly, tíz tojás, és uzsgyi!
A paprikás ember még meglát, hangosan újra elköszön, és megkérdezi:
- Na, lett tojás?
- Életem legszebb tojásai! - üvöltöm vissza, és ahogy kimondom, meghallom a saját hangom, érzem, mit is mondtam, mekkora bakot lőttem, de már késő, és tulajdonképpen semmi baj, a sok kacagó ember közé beállok én is, így belülről jobb, mint kívülről, sanyarú mosollyal elsietni.
És igen, néha az is lehet közös, ami ismeretlen, vagy mondhatni úgyis, a nevetés ismerőssé tesz embert és embert.
HAIKU
ablakom fények
zápora verdesi: nap-
cseppek csorognak
Foto by Daniel Levy
EGY MONDAT
Az ember észre sem veszi, és olyan dolgoktól szerencsétlen, ami természetszerűleg nem is az övé, csak valamiképpen hozzá került, valaki pont neki adta - talán tévedésből, talán azért, mert ő elfogadta.
ANNE TYLER: AZ ALKALMI TURISTA
Ez a remény most szánalmasnak látszott. Körülnézett a teremben: a legtöbb asztalnál ültek már, és senki sem evett magában. Csak Macon volt egyedül. Kihúzta magát, és méltóságteljes ábrázatot öltött, de tudta, hogy belül közel van az összeomláshoz. És amikor a pincérnő meghozta a mankóit, és felállt, hogy távozzék, úgy érezte, nem csoda, ha szinte kétrét görnyedve kell lépdelnie, ha álla mélyen a mellére horgad, s a könyöke olyan sután áll el a testétől, mint a madárfiókák szárnya. A vacsorázók megbámulták, ahogy elhalad előttük. Némelyik vigyorgott. Ennyire nyilvánvaló volna a balgasága? A két templomjáró idős hölgyhöz ért, s ekkor az egyik megrántotta a kabátujját: - Uram, uram!
Macon megállt.
- Az a gyanúm, az én mankóimat adták oda magának - mondta a hölgy.
Macon lenézett a mankókra. Természetesen nem az övéi voltak. Két aprócska jószág - alig nagyobbak gyerekméretűnél.
KÖZJÁTÉK/19.
Két keréken robogok. Éppen zöld van, meg sem állok, csak a szemem sarkából látom a bácsit egy fehér bottal kapálózni. Elkésett pillanat.
- Ne tessék jönni, most piros!
A kereszteződés túloldalán egy magányos, barna oposszum áll. Telefonozik.
- Hali, - robogok el mellette is, - tudnál szólni a bácsinak ott srévizavé, amikor zöld van?
Az oposszum kikandikál a telefonból, nyilván fennakadt farokkal a hátsó kerekem után les, de azért én még meghallom, amint azt mondja, persze.
___
A lépcsőknél járok, felfelé tolom a bicajt a lenyugvó napba. Elsőnek a nőt pillantom meg. Piros, hosszú szoknyáját lágyan átjárják a fények, tisztán látom a lábát kirajzolódni. A nő mögött egy férfi jön, egy kisfiút húz maga után. A férfinak köpcös, kék hasa van, azt fúrja át a hídon, s úgy, a hasa fölött ordít bele a lebukó napba. A hangja állat, s az ember csak elmenni tud mellette.
___
Lámpátlan tekerek. Az utat ismerem, az is engem, mégsem jó így, de szerencsére nagy a forgalom, özönlenek a lámpások, hát én is a nyomába szegődök egynek. Komótosan teker, s én halkan kacsázva osonok mögötte. Nézem a bringáját. Spéci. Csili-vili, dibi-dübi lámpák, hetyke csomagtartó, visszapillantótükörkavalkád. Egészen belefeledkezek.
- Ne haragudj, ez az út visz át az M3-as alatt?
Hűha, ez nekem szól a tuti sapka alól.
- Hát azt az utat még nem ásták ki, - felelem, - de ez sem rossz, ez az út fölött megy.
- Köszi - csevegi vissza, és én inkább lemaradok. Sötétben nem ismerkedem. Persze lehet, legalább annyira kockázatos, mint világosban, de azért mégis...
NAGYON VÁRJUK AZT A PERCET,
amikor már nem a pumpánk fog villogni, hanem a villogónk fog pumpálni, olvasom znn bloggernél. És hát tényleg! Sok van, amit várok, de ennyire semmit! Rögtön fel is kerestem a pumpám, és vártam. Várni márpedig jó, akár csak az is, amikor egy blog nem nyafog, nem sír, hanem megmosolyogtat. Várat.:)
pumpatartókar haiku
már applikálnám -
a hogyanok homálya
épp alkalmas rá
EGY MONDAT
Az önfegyelmezés az a tevékenység, amihez az ember egyedül általában kevesen van.
HAIBUN + HAIKU
Minden mulandó, aki teremt, az pusztít is, ami van, az egyszer lesz nincs is, de az elveszettek helye sosem tátong üresen. Még az árnyék is halandó kell legyen, hogy helyébe másikat növesszen a nap.
teraszomon a
szék lába is keresztül-
szúrja árnyékát
Foto by Jacquelyn Schechter
LEGYÜNK ELNÉZÉSSEL
minden emberi balgaság, hiba, bűn iránt, meggondolván, hogy ami előttünk van, az bizony a magunk balgasága, hibája és bűne: mert éppen az emberiség hibái ezek, melyhez mi is tartozunk, s ezért magunkon hordozzuk mind a hibáit is, tehát azokat is, amelyeken most felháborodunk, csak azért, mert épp e pillanatban nem nálunk kerültek napvilágra. (Schopenhauer: Parerga és Paralipomena)
A Schopenhauer-terápia Irvin D. Yalom tanítóregénye. Olvasása mélyen megrendített saját magamat illetően. Az érzésre úgy hiszem régen készen álltam már, csak egy lökés kellett, ami előidézze.
Azok az emberek, akikről a könyv szól, mind én vagyok, s minden hibájuk, tévedésük az enyém. A könyv egy vészcsengő, egy utolsó utáni pillanat a lényeg, az élet tudatos megragadására. Esély arra, hogy a múlt hibái feloldódjanak, a jelen, a most kapuja megnyíljon előttem, s az, ami lesz, ne legyen több, vagy fontosabb, mint egy álom.
EGY MONDAT - ARISZTOTELÉSZ UTÁN SZABADON:)
Az embertár saslény.
AHOGY A SPEJZBAN
arrébb rakom a paradicsomot, felemelem a tálcát. A tálca alatt tál, a tálban az a bab, amit egész nyáron locsoltam, gazoltam, gondoztam. Megrohadva.
A babot a barátaim szedték le. Ők az egyetlenek, akik adnak-kapnak velem. A bab bekerült a spejzba, s én megfeledkeztem róla.
A kék tálban maga a döbbenet, a megrohadt jó szándék, a munka érdemtelen gyümölcse, a pusztulás, az értelmetlenség, amit mégis magam elé veszek. Menteni próbálom a menthetőt. A szememben buta és értelmetlen könnyek, könnyek, amik vissza nem vonnak semmit, csak születnek azért, hogy tisztára mossák a lelket.
Kezem a rohadt babban kotor, a penészben, bűzben, és hirtelen és egyszerre minden olyan rohadtul értelmetlen lesz. Meg szégyellni való. Ilyenkor van az, hogy kedvem lenne eltűnni, felszívódni, semminek lenni, parányi gombnak az isten télikabátján.
PLATÓN SZERINT A SZERETET
azé, aki szeret, nem pedig azé, akit szeretnek. A megállapítás félelmetes, de valószínűleg igaz. Hiába generálódott az én szeretetem általad, ha én érzem, nálam van, bennem gerjed, az én tulajdonom.
Innen már csak egyetlen lépés annak felismerése, hogy a szeretet valóban öncélú. Öncélú még akkor is, amikor megpróbálom elajándékozni az érzésem. S kinek? Az ember első sorban azt veszi célba, annak akarja odaadni a szeretetét, aki keletkeztette azt. De hogyan is kell az én szeretetem átadni? Miképpen ne legyen púp a másikon, teher, amit nem győz hárítani?
Nem tudom, nem tudom a választ. Mindez számomra a nagy rejtelmek közé tartozik. A szeretet ismeretlen, titokzatos biológiája bennem is számtalanszor megmutatkozott, de "bánni" nem tudtam vele. Nem tudtam odaajándékozni, nem tudtam elérni, hogy ne az enyém legyen. Legalábbis ne csak az enyém.
Jó lenne egy élet, közös névtáblával az ajtaján. Ő és ő, megosztott szeretetben élnek, képesek voltak elfogadni egymás ajándékait.
Valaki egyszer azt mondta nekem, te adsz, s az, amit adsz, vissza fog kerülni hozzád valaki mástól. S hogy igaza van, azt most látom, de mégis, apró tűszúrások jelentkeznek bennem a legváratlanabb időkben és helyeken: szeretném megfejteni, miért hiányzik az életemből a kölcsönösség gyönyörűsége.
HAIKU
kézjeleidben
lábad nyomát keresem:
jelen múlatlak
EGY MONDAT
Sosem gondoltam volna, hogy a hogyan iszod a kávét? c. kérdésre egyszer majd azt válaszolom: macska nélkül.
KEZDEM ELVESZÍTENI
a türelmem, mondom a Kicsinek. A Vendég nagyon édes, nagyon aranyos, de piszkosul neveletlen.
- Igen, még sokat kell tanulnia! De hát kilenc élete van, egyikben majdcsak megtanulja! - feleli a Kicsi.
A kilenc életű pedig ott van mindenütt. Nyilván tanul. Tanul az ágyamban, az íróasztalon, a billentyűzeten, a fejem tetején, a spejzban. A nyári szünet neki smafu. De hát igaza van, a kilenc élet sok, nagyon sok, azt bizony ki kell tölteni valamivel.
A LELKIISMERETFURDALÓ
- Jó reggelt kívánok!
- Magának is. Mi a panasz? Üljön le!
- Doktor úr kérem, bármit csinálok, nem fáj semmi!
- Mióta tart ez magánál?
- Évek óta…
- Nem tudott volna hamarabb jönni?
- Őszintén szólva eszembe sem jutott. Csak tegnap, mikor épp erre sétáltam, láttam a táblát a kapu alatt. Akkor gondoltam, hátha ez a bajom, hátha tud rajtam segíteni.
- Nyissa ki a száját!
- Áááááááááá.
- Nagyobbra! Most meghúzom az orrát a fény felé, lehet, kicsit fájni fog.
- Áááááááááá.
- Itt nincs semmi. Most mutassa a fülét! Úúúúúúgy…
- ÁÁgy.
- A másikat is. Itt sem. Vetkőzzön! Megnézem a köldökét.
- Hiiiiiii, csikiiiiiizzzzzzzz.
- Ne komolytalankodjék! Tolja le a nadrágját! Forduljon meg! Hajoljon le! Mélyebbre, még, még!
- Áááááááááá.
- Felállhat. Hát kérem, ott, a hátsó felében még látok valami kicsit. Azt esetleg meg tudom fúrni. Mélyaltatásban, roppant nagyítás alatt. Kockázatos, de meg lehet próbálni.
- Igen, kérem. Nem is tudom, mit mondjak.
- Jövő hét szerda. Három óra. Mossa magát tisztára előtte!
- Viszontlátásra, doktor úr.
- Viszontlátásra! A maroktartó ott van az ajtó előtt balra. Tépjen egy áfás számlát is.
- Köszönöm, doktor úr.
